Sokáig amikor megkérdezték mi akarok lenni, ha nagy leszek, annyit mondtam, hogy boldog. Aztán ahogy egyre felnőttebb korba értem, úgy lett ez a válasz egyre kevésbé elfogadott. Aztán eljött az a pont, amikor konkrétan a szemebe mondták, hogy ez baromság.

Ott álltam életem céljával és nem értettem, miért érthetetlen bárki számára, hogy nem egy szakmát, egy foglalkozást jelölök meg, hanem hogy boldog legyek. Nem ez volna mások törekvése is? Hát, ahogy cseperedünk, egyre kevésbé. Végül pedig az is fennakadást kelt, ha a dolog egyáltalán számításba jön.

Aztán az élet ment tovább és ennek megfelelően teljesen észrevehetetlenül és váratlanul egyszer csak ott találtam magam, hogy boldogtalan vagyok! Persze ezt nem vallhattam be, mert mindenem megvolt, különösen az afrikai árva gyerekekhez képest, de végső soron sok kemény játszmázással elértem az elvárt eredményt: minden logikus érv ellenére boldogtalan lettem! 

Hányan vagytok így? Reményteli indulás, kezdeti jó teljesítmény és képességek ellenére "belekeveredünk" és boldogtalanok leszünk! 

Egy olyan világban élünk, ahol gyakran elítélik azt, aki jól érzi magát. Hiszen annyi a gond, a baj, hogy aki egy pillanatnál tovább boldog mer lenni, arról feltételezzük, hogy hátsó szándéka van, vagy nem érzékeli a helyzet súlyosságát, vagy egyszerűen hiányzik egy kereke.

Ám az, hogy így állunk hozzá a dolgokhoz nagyon súlyos következményekkel járhat. Hogyan várjuk el bárkitől (magunkat is beleértve), hogy lelkes tettvággyal intézkedjen egy olyan világban, ahol ennek eredményeképp sem számíthat semmi jóra? És hogyan várjuk el ezután, hogy maradjon egyáltalán valaki, aki akár csak fontolóra veszi, hogy változtat azon, hogy a világ milyen?

A világon nem csak megengedett, hogy jól érezzük magunkat, hanem bizonyos nézőpontból elengedhetetlen és kötelező!

Ha jól érezzük magunkat, akkor tudunk igazán megélni minden pillanatot (ugye ez nagyon fontos és sokat hangoztatott elv). Ha jól érezzük magunkat, akkor máshogy viszonyulunk egymáshoz, kevesebb konfliktus és több együttműködés jön létre. Ha jól érezzük magukat, akkor a problémákat hajlamosabbak vagyunk kisebbnek, a lehetőségeket és a nyerési esélyeket nagyobbnak látni, ezért merünk cselekedni. Ha cselekszünk, akkor van esélyünk sikereket elérni, és a végén eljön egy világ, amiben már nem ciki jól érezni magunkat. És akkor igazán boldogok lehetünk.

Úgyhogy változtass még ma! Hagyd abba a megszakadást! Hagyd abba a magad feláldozását! És főleg hagyd abba a bűntudatot! Érezd egy kicsit jól magad! 

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én szeretem azt gondolni, hogy kézben tartom az életemet. Hogy az irányításom alatt áll a menete és hatást tudok gyakorolni rá, hogy merre menjen. Szeretem azt gondolni, hogy nem a sors, a karma vagy más hatalmas, titokzatos erő vezeti a lépteimet, akinek az útjai esetleg kifürkészhetetlenek. Ugyanígy az sem vezetett soha semmire, ha nálamnál nem nagyobb másik embereket akartam megnevezni felelősnek azért, ha velem valami rossz történt.

Szóval úgy hiszem, mindenért, ami velem történik, én vagyok a felelős. Legyen jó vagy rossz, akár én teszem, akár más, még ha véletlen egybeesésnek tűnik is, ha az én életemre hatással van, akkor valahogy én (is) felelős vagyok érte. Úgy hiszem, hogy minden apró dolognak van jelentősége, amit megteszek, vagy amit elkerülök. És hogy minden kis jó változással egy jobb irányba tudom mozdítani a sorsom alakulását. És főleg úgy hiszem, hogy nincsenek véletlenek.

Amikor te felbukkansz és hirtelen jobb kedvük lesz, az nem véletlen egybeesés. Amikor ugyanaz a helyzet újra és újra megtalál, akkor nem mindenki ugyanúgy hülye, hanem valahogy te csinálod magadnak. És amikor az életed elindul lefelé a lejtőn, azt biztonsan megelőzte valami rossz döntés. És igen, sok tényező bejön ilyenkor. Lehet, hogy azt mondták. Lehet, hogy úgy látszott. Lehet, hogy nem tudtam. Van ilyen. Ettől még az én életem az én felelősségem. Az én döntésem, kinek engedem át az irányítást és mikor veszem vissza.

Mindez nem baj. Sőt! A hibákért senkire nem kellene ráhúzni a vizes lepedőt. A hibákból tanulunk, abból fogjuk megtapasztalni, hogy mennek a dolgok és hogy milyen emberek vagyunk. A hibákat el kell követni. Aztán helyre kell hozni. Olyan ez, mint a kötés: egy sima, egy fordított.

És akkor fogjuk tudni helyrehozni, ha ránézünk, meglátjuk és elfogadjuk, hogy elrontottuk. És megfogalmazzuk, hogy pontosan mit.

Nem azt, hogy a másik mit művelt! Nem azt, hogy félrevezetett, átvert, megcsalt, eltitkolta! Hanem azt, hogy miért hagytam? Hogyan tudnám nem hagyni? Aláírtam? Legközelebb nem fogom. Bevettem? Legközelebb nem fogom! Kapott századszor új esélyt? Nem fog százegyszer! Meghallgattam? Legközelebb majd annak hiszek, amit tesz! Nem informálódtam lelkiismeretesen? Legközelebb minden apró betűt elolvasok!

Ezután tehetjük ezt a dolgot másként, hátha jobb lesz.

Végső soron minél több ilyen dolgot tudsz felsorolni most azonnal, annál több dolog lesz a listán, amin azonnal te önállóan tudsz változtatni, ha akarsz. Mi van a listádon?

Amikor megismételsz egy hibát, az többé nem hiba, hanem döntés. Paulo Coelho

Amióta az eszemet tudom - sőt, amióta csak a történelmet írják - soha nem fordult elő, hogy mindenki meg lett volna elégedve a politika menetével. Volt, hogy magam is kimentem tüntetni, tolongtam a tömegben, hallgattam a beszédeket... kukákat nem gyújtogattam.

De most rögtön kettő új nézőpontot osztanék meg veletek, amit kérlek, vegyetek fontolóra!

Az egyik: 

Képzeljük magunkat a miniszterelnök helyébe. Tegyük fel, hogy nem ő a világ ura, hanem fölötte, mögötte is állnak érdekek és sakkoznak vele.

Akár azt gondoljuk, hogy ő egy főgonosz, akár azt, hogy egy reményteli ifjú, akinek visszafogottan sikerült a hazáját a nagyok sorába emelni, akárki akárhogy is vélekedik róla a szimpatikussági skálán, vagy azon túl, egy dolog biztos:

Ott ül, miközben mi tojással dobáljuk az ablakát és acsarkodunk.

Mire jó ez? Semmire.

És a másik:

Egy hatalomnak, ami meg akar osztani bennünket, nagyon jól jön az, hogy minden ember különböző. Mindenki máshogy reagál páldául ugyanarra az új törvényre, ezért jól össze lehet veszejteni az embereket, és nem veszik észre, hogy közben meg csak még inkább irányíthatóak lesznek. Lehet, hogy van egy ilyen hatalom, ami erre gyúr.

De mi lenne, ha a rombolás, szitkozódás helyett valami előremutató dolgot találnánk ki és kezdenénk el felépíteni? Nem egy pártért kell kiállni tűzön-vízen át, hanem saját magunkért! Tudom, hogy érdekembernek lenni elítélendő dolog, de saját magunkért nekünk magunknak kell kiállni! Lejárt annak az ideje, hogy "nem tudjuk mi legyen, de ez ne"!

Határozzuk el, hogy összerakjuk az országot! Határozzuk el, hogy felelősséget vállalunk saját magunkért és azért, hogy megtesszük,ami tőlünk telik! Határozzuk el, hogy elfogadjuk a segítséget, az új gondolatokat és kilépünk az áldozati szerepből (a saját magánéletünkkel kezdve)! Határozzuk el, hogy a saját hasznunkra fordítunk mindent, amit elsőre utáltunk! Határozzuk el, hogy kiabálás helyett csak csöndben példát mutatunk! Tegyél meg te is egy lépést magadért most azonnal! Ez az ország belülőnk áll! Akkor lesz rendben, ha mi külön-külön rendben leszünk!

Te, aki azt hitted, hogy bármit teszel, nem számít: DE! Számít! MINDEN. AMIT. TESZEL.

Sok embert látok ilyennek és magam is ilyen voltam.

Néztem a világot, nem értettem, mi folyik benne, nem tudtam, mihez kezdhetnék benne magammal, és az így fennmaradó energiát a gyötrődésre fordítottam.

Rosszul éreztem magam amiatt, hogy milyen kudarcok értek, amiatt, hogy másokat milyen sikerek értek, és amiatt, hogy nem tudtam, merre lépjek tovább ebből a helyzetből. Sok fölösleges energiám volt, de nem nagyon láttam értelmét semminek, aminek nekiállhattam volna. Úgy éreztem, mások csalódnak bennem és én is csalódtam saját magamban. Én nem értettem őket, és ők nem értettek meg engem.

Szívesen lettem volna szorgalmas, és alkalmanként megadatott, hogy valamiben úgy igazán kiélhettem magam, de ez ritka volt. Szívesen lettem volna kitartó, de alig akadt olyan dolog, amiben megláttam volna a hosszú távú hasznot. Szívesen lettem volna példamutató, de legtöbbször nem éreztem úgy, hogy amiben példát várnak, abban érdemes is példát mutatni.

Mivel néhanapján volt alkalmam egy általam kiválasztott cél érdekében keményen dolgozni, ezért nem áll távol tőlem ez a dolog. De sokszor úgy éreztem, hogy a dolgokat egyszerűbben is meg lehet oldani, könnyebb módja is van, és tudok segítséget is kérni másoktól, amitől az, hogy valamibe az ember beleszakadjon egyre kevésbé tűnt indokoltnak. Hiszen nekem sosem maga a kemény munka volt a cél, hanem az, hogy a kemény munka eredményét a legjobban elérjem.

Matekból például nem voltam túl jó, ezért ott a szorgalom segített (az érettségiig, mert azóta mindent, amit ki kell számolnom, a telefon egyszerűbbik számológépén ki tudom). Az irodalmat kedveltem, viccből Petőfi verseket tanultam meg. Szórakozásból, mert ezen túl a mai napig nem tudom, mire volt jó. Angolul egy csomó zenét hallgattam, a dalszövegek érdekeltek (szintén az irodalom miatt amúgy), ezért ezeket állandóan lefordítottam. Később mindenféle érdeklődési körömmel kapcsolatban tudtam angolul olvasni az interneten. Az emberi viselkedés és kommunikáció is nagyon érdekelt, az egyetemen a másik szakom a kommunikáció volt (az egyik a magyar). Ott tanultunk egy kicsit erről, alkalmanként tanultam egy kis pszichológiát, aztán így kerültem az mlm-be, ahol egy rakás könyvet ajánlanak ezzel kapcsolatban. Majd elkezdett foglalkoztatni a saját életem értelme, célja, és a mód, ahogy jobbá tehetem. Most éppen ezzel foglalkozom elég sokat.

Ugyanis hosszú bevezető után (szó szerint, és az életben is) úgy találtam, hogy azok a játékszabályok, amik alapján javasolják, hogy játsszunk, nem működnek. Tanulj jól, legyen egy jó állásod, gyűjts pénzt... Dolgozz keményen, sokat és meglesz a gyümölcse... Mozogj, étkezz egészségesen, ne legyenek káros szokásaid és akkor semmi bajod nem lesz... Vigyázz magadra, és akkor nem ér baleset... Tök jó, de mindazok az emberek, akiket irigyelünk, lehet, hogy mégis valahogy máshogy csinálják.

Sejtettem, hogy van átjárás az irigylőkből az irigyeltek felé, de nem tudtam, hogyan, merre induljak el. Nem tudtam, mik a kritériumok és azokat hogy lehetne megvalósítani. Nem tudtam, hogy ezek mindenki számára nyitott lehetőségek, vagy csak a szerencsés kevesek számára adottak. És amikor ajánlottak valamit, akkor nem tudtam, hogy tényleg valami értékeset találtam, vagy csak annyira szeretnék reménykedni, hogy belelátok nemlétező lehetőségeket.

Mindenesetre elindultam egy úton. Majd elmesélem.

Amikor fiatal voltam, azzal az idealista elképzeléssel fordultam a világ felé, hogy a világ logikus és megismerhető. Hogy vannak szabályok, amiket sikerrel használhatunk, és az emberek úgy általában ismerik ezeket. Amúgy is logikus, életre való lények, akikkel könnyű kijönni, ha az ember érthetően fejezi ki magát és nincsenek a másik számára hátrányos szándékai.

Már az iskolában elkezdett kilógni a lóláb. Sok olyan dolgot vettem észre, ami egyáltalán nem passzolt ebbe az elképzelésbe. Volt, hogy hiába voltam szorgalmas. És persze volt, hogy nem számított, hogy nem készültem fel.

Aztán ahogy kiléptem a nagybetűs életbe, egyre-másra jöttek a pofonok ezzel a dologgal kapcsolatban. Hiába voltam jó szándékú, a másik esetleg nem. Hiába volt igazam, senkit nem érdekelt. És hiába nem az én hibám volt, nekem kellett ellapátolni a kakit a végén. Hamarosan azon kaptam magam, hogy nagyon-nagyon keresem a megfejtést arra, hogy mi is folyik itt.

Hiszen jóval harminc előtt már meg tudtam fogalmazni, hogy valami nagyon nem oké. Azok a szabályok, amiket folyton hangoztattak, szemlátomást nem működtek. De nem akadtam olyan emberre, aki megértette volna, hogy mi is a bajom! Aztán sokáig hiába kerestem olyat, aki meg tudná nekem mondani, mihez kezdjek ezzel a helyzettel! Ránéztem a világra, egyre kevésbé értettem, és egyre inkább féltem, hogy hogy fogok boldogulni. Számomra teljesen logikátlan, értelmetlen és teljesíthetetlen volt. Úgy éreztem, földönkívüli vagyok, de legalábbis törvényen kívüli.

A társadalmi normákkal és elvárásokkal szemben nem volt kivel összeállnom, aki megértett volna és akivel vállvetve küzdhettem volna. Nem is tudtam, miért, vagy mi ellen kellene küzdenem. Nem tudtam, egyáltalán megérti-e valaki széles e világon, mert a közvetlen környezetemben csak lehülyéztek, legyintettek. Legjobb esetben én voltam az erős személyiség.

Aztán ahogy kutattam, azért csak megláttam a fényt az alagút végén. Egyszer csak olyan dolgokat kezdett elém sodorni az élet, amit érteni véltem. Amiket átgondoltam, és úgy tűnt, megmagyaráznak pár dolgot. Úgyhogy ezen a nyomon tovább mentem, hátha találok még valamit. Találtam. Mindig megértettem egy-egy korábbi szituációt, vagy mondatot. Rájöttem, hogy a másik miért mondta ezt, miért csinálta azt. Hogy úgy mondjam: kezdtem megérteni, hogy a másik miért hülye.

Lett némi sejtésem arról, mit mondjak, mit tegyek, hogyan viselkedjek, ha boldogulni akarok.

Te, aki otthon ülsz, ufónak érzed magad, és inkább nem szólsz senkihez: tudd, hogy van remény! Hiszen a maga különös módján a világ logikus és megismerhető. Vannak szabályok, amiket sikerrel használhatunk, és az emberek úgy általában megismerhetik ezeket. Amúgy is logikus, életre való lények, akikkel könnyű kijönni, ha az ember érthetően fejezi ki magát és nincsenek a másik számára hátrányos szándékai.

Többféleképpen lehet megoldani problémákat.

Általában az a legcélravezetőbb, ha a legtöbb ember a legtöbbet nyeri az adott megoldásból. Akkor fognak a dolgok a legjobb fordulatot venni.

Ám ahogy sok embernek, az én megoldásaim sem voltak sokáig ilyenek. A leginkább kézenfekvő ötleteim mind arról szóltak, hogy hogyan tudnék egy jól összerakott mondattal a másik fölé kerekedni. Mindenki fölé kerekedni. Hogy én jöjjek ki győztesen a vitából. Hogy csak nekem legyen igazam. Hogy a másiknak muszáj legyen meghasonlani, vagy meakulpázni.

Ezt például úgy gondoltam elérni (amúgy teljesen esélytelenül), hogy költői kérdéseket tettem fel a másiknak. Olyanokat, amikre előre tudtuk mindketten, hogy nincs jó válasz. Olyan dolgokról, amiket a másik maga sem tudta, miért tett. És még meg sem fogalmazta az ideológiáját, a mentségét, és én már előre tudtam, hogy a mondat vége előtt el fogom neki mondani, hogy miért hülyeség, amit mond. Már készültem a következő mellbevágó kérdésekkel. És így ment ez tovább egészen addig, amíg a másikat teljesen le nem dolgoztam a sárba. Általában sikerült. Nekem lett igazam. Megnyertem a vitát.

És minden egy kicsit rosszabbra fordult.

Azóta sokat tanultam, és most, hogy ilyen marha okos vagyok, rájöttem, hogy ha nem kizárólag az a cél, hogy az egómat hízlaljam, ha valóban megoldásokat akarok és egy win-win szituációt, akkor egyetlen út van: közölni kell a másikkal, hogy mit akarok, hogy mit csináljon.

Kedvesen, vagy utasítás jelleggel, halkan, vagy hangosan, szelíden, erélyesen, néha akár kiáltva.

Nem megkérdezni, hogy "miért csináltad?", hogy aztán elmondhassam, hogy de ez, meg az, és hogy hülyeség.

Hanem odamenni és azt mondani, hogy kérlek, tedd ezt!

Mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki. Hamarosan működni kezd.

Valamiért korábban én nagyon vonzottam a leértékeléseket. Nem, nem abban a formában, hogy akcizónak és én megyek shopikázni. Hanem abban a formában, hogy valaki rám néz és elmondja, mi nem jó. Hogy mit hogy csinálok rosszul.

Ilyen emberek természetesen bőven akadtak, így mindig volt mellettem valaki, aki megtette nekem ezt. Én pedig kitartóan hallgattam a szidalmakat, különösen azután, miután felhívták a figyelmemet rá (többek is), hogy alázatosnak kell lenni. Kezdve onnan, hogy "az meg mit keres ott", azon keresztül, hogy nagy a seggem, egészen odáig, hogy "egy gazdag kis hülye picsa" vagyok.

És igen! Én kitartóan vágtam a jó képet mindehhez és kerestem magamban a hibát! És tudjátok, aki keres, az talál!

Egy ponton eljutottam oda, hogy teljesen semmirekellőnek éreztem magam. Meg voltam győződve róla, hogy nekem egyedül még saját véleményem se kéne, hogy legyen, mert annyira egy tudatlan, hasznavehetetlen, elkényeztetett, eltájolt kis apucikislánya vagyok. Kételkedtem mindenben, amit láttam, különösen akkor, ha valami jót véltem észrevenni saját magammal kapcsolatban. Így persze úgy éreztem, rá is vagyok szorulva ezeknek az embereknek az iránymutatására, mert egyedül nem látom reálisan a világot. Mert még mindig túl reménytelinek láttam.

Aztán később, hogy ezt a hobbit legitimáljam, elneveztem "önfejlesztésnek". És valóban, az önfejlesztésnek van egy olyan állomása, amikor rájövünk, hogy valamit nem csinálunk jól, de az önfejlesztés - most már tudom - valójában nem kizárólag abból áll, hogy saját magamat szapulom, hanem abból, hogy módszerekkel megváltoztatom azt, amit szapulok. Nos, ez ment így egy darabig.

Aztán kb. másfél évvel ezelőtt, amikor újra randizgattam, furcsa dologra lettem figyelmes.

Jött egy fiú, aki úgy nézett rám, mint aki valami különleges csodát lát. Aki úgy bánt velem hirtelen, mint egy kristálygömbbel (ami bár törékeny, nagyon értékes és van benne némi mágikus hatalom). Aki órákon keresztül, telefonon ecsetelte a jó tulajdonságaimat, amikről eddig magam sem hittem, hogy vannak. És mivel bizonyára nagyon hitetlennek tűntem, még tovább magyarázta, hogy hogyan látja... és azóta is mondogatja.

Nos, azt az éjszakát végigbőgtem.

Felötlött bennem, hogy idáig rossz tükörben néztem magamat! Vagy legalábbis egy k**va koszosban. És amikor valaki tovább megy a gondolatmeneten, és igazán dolgozni kezd ezen, akkor eljön az a pont, ahol hosszú évek egzecíroztatásának súlya elkezd téglánként lepotyogni és az ember szó szerint fellélegzik.

Nagyon jó érzés felbukkanni a fikázások tengeréből. Jó érzés végre elgondolni, hogy úgy is lehet, ahogy én csinálom, sőt, elhinni, hogy van, amiben jó vagyok! Boldoggá tesz ez az elképzelés! És boldoggá tesz az, hogy ezt legalább egy ember szintén észreveszi!

És ez az útnak még csak az eleje!

Erős személyiség.

Ezt mondták rám.

Mert mindig harcoltam valamivel, mindig nekifeszültem valaminek.

Utólag úgy gondolom, hogy bár dörzsölt harcos lettem, ez a kifejezés nem dicséret!

Hiszen kire mondjuk? Akihez nem kegyes az élet, akit mindig próbára tesz, akit a határaiig feszít ma, csak hogy holnap újra kezdje. Akinek csakazértis igaza van. És akinek ez a játszma annyira szent, hogy inkább megszakad, mintsem hogy kiszállna belőle. Miért is tenné? Hiszen aki nem hajtja szét magát, azt úgyis megszóljuk. Hát hogy képzeli?

Úgy döntöttem, rám inkább ne mondják, hogy erős személyiség... ne dicsérjenek álszenten valami olyanért, ami nekem se hasznos, meg annak se, aki mellettem, vagy velem szemben van. Ne ismerjenek el egy olyan teljesítményért, ami csak arra jó, hogy mindenki életét megnehezítsem vele!

Mondják rám inkább azt, hogy micsoda szerencsefia! Hogy neki minden összejön! Hogy neki csak megszületni volt nehéz!

És lehet, hogy ezt majd nem dicséretnek szánják, de én tudni fogom, hogy tényleg minden rendben lesz. 

Mert az életbe nem kötelező beleszakadni.

És mert így is lehetek jó.

Mire tanítják manapság az embert? Hogy legyen alázatos, hallgassa meg a másik felet, és ezzel együtt legyen kritikus. 

A végén oda jut, hogy annyira kételkedik, hogy a saját szemének már egyáltalán nem hisz, a saját nézőpontját már egyáltalán nem fogadja el és inkább másoké alapján ítélkezik. Mert ítélkezni kell, mert aki nem ítél, az nem is ember. De kié alapján akkor?

Azé alapján, aki már annyira régen van összetörve, hogy alkalmazkodni tudott az összetörtséghez. És hogy alkalmazkodunk? Hangosak és erőszakosak leszünk. Minél jobban kiabálunk, annál jobban igazunk van. Ebből kifolyólag feltűnünk és mivel erősnek látszunk, felnéznek ránk.

Végső soron kiknek a nézőpontját teszi magáévá a legtöbb ember? Azokét, akik a legjobban összetörtek, akik a legkevesebb saját és a legtöbb kölcsöngondolatot monyákolták össze...

Az embernek nap, mint nap lehetnek felismerései. Persze ha figyel magára és kicsit tudatos. Néha olyan meglepő, de alapvető defektünkre ébredünk rá, mint hogy nem tudunk dolgokat nem birtokolni. Nem tudjuk csak megnézni és hagyni, hogy legyen vele, ami amúgy is lenne, hanem azonnal rámegyünk, igazgatjuk, egyengetjük, jobban tudjuk és kényszeresen és mindent.

Ezért vesszük észre állandóan a problémákat, beleértve a máséit is és ezért kezdünk vad firtatásba és listázásba, ahányszor csak valaki elmeséli, mi történt vele.

Ezzel az a baj, hogy azzal, hogy a problémákra fókuszálunk, tulajdonképpen még többet teremtünk. És nem, nem valami titokzatos mágikus módon, hanem úgy, hogy ha problémákat kell sorolni, akkor mi soroljuk is. És azt is felsoroljuk, ami nem is probléma, csak esetleg fennforgás. És azt is, ami nem is a mi problémánk, bár lehetne. És a végén ott állunk egy jó hosszú listával, ami tele van problémákkal és mi rezignáltan konstatáljuk, hogy az élet nehéz.

Erre hallottam nemrég egy merész megoldást: "Dobd!"

És egyébként tényleg. Az embernek hajlandónak kell lenni, hogy a problémákat ne birtokolja. Hogy eldobja. Ha nem foglalkozik velük, akkor sínre kerül minden. Nem valami titokzatos mágikus módon, hanem úgy, hogy egy kicsit arréb néz, és máris nem az akadályokat látja, hanem megpillantja az ösvényt, amin elindulhat. Elindulhat, hiszen az életünk nem a problémáink összessége, hanem valami egészen más! Jogunk van problémák nélkül élni. Jogunk van saját magunknak konstruktív kihívásokat választani, ha kalandra vágyunk.

És ha igazán magunkévá tudjuk tenni és be tudjuk gyakorolni, akkor eljuthatunk oda, hogy problémák (akadályok) valójában nincsenek is. Lehet, hogy igazából csak másfele vezet az út. Lehet, hogy lesz benne néhány kanyar, lehet, hogy fák alatt, vagy hegynek felfele tart.

Hiszen ha Pestről Budára akarok átmenni, akkor sem arra koncentrálok, hogy ott keresztben egy mekkora akadály van, mekkora probléma átjutni, hanem még választhatok is, melyik híd szimpatikus...