Biztos mindenki életének megvan az a szakasza, amikor szeretne mindenkinek megfelelni, szerené mindig azt mondani, amit hallani akarnak és szeretne mindenkivel kedves lenni. Aztán az erre való törekvésben az ember lassan felörlődik és elkezdi minél kevésbé érdekelni, hogy mindenkinek tetsszen, de néhányunkban még megmarad az arra való igény, hogy ettől függetlenül valami konstruktívat hozzunk ki a dolgokból.

Olvasmányaim során egy sor nagyon meglepő dologra lettem figyelmes. Az igazságosság, vagy a jó szándék nevében olyan dolgokat csinálunk, amik senkinek nem válnak hasznára. Annak sem, aki nyújtja, annak sem, aki elfogadja, de ha ezeket elmulasztjuk, akkor a társadalom azon nyomban faragatlan tuskónak titulál. Például ha a tehetetlenkedő barátunknak magunk oldjuk meg a problémáját, mert "rossz nézni". Vagy mindent eltűrűnk, esetleg anyagilag fedezzük a hülyeségét, mert "mi lesz vele".

Ilyen és ehhez hasonló esetekben úgy találtam, hogy ha az ember a társadalmi elvárásnak megfelelően viselkedik, akkor egyszerűen csak visszatart bárkit, akinek egyébként szíve szerint segíteni akar! A jó szándék nevében visszatartja a fejlődéstől, nem motiválja, nem sarkallja változtatásra, felelősségvállalásra, hanem csak beleringatja abba, hogy a téves elképzelései tulajdonképpen rendben vannak.

A társadalom mellett még a segítségre rászoruló ember is ráerősít a faragatlan tuskó érzésre, hiszen ha nem ugrunk úgy, ahogy neki kellemes lenne, hanem valami tényleg merészet mondunk, teszünk, akkor megbántódik, megsértődik, kötekedni, kiabálni kezd, de legalábbis éles kritikát kezd megfogalmazni azzal szemben, aki neki segíteni próbál. Legjobb esetben is csak utólag jön rá, hogy hálás lehet.

És hogy honnan tudjuk, hogy mi az igazi segítség, és mi csak játszma? Gondoljuk végig a következményeit. Mit kommunikálunk a másiknak a tetteinkkel? Ha a következmények kedvezőek, akkor a segítség valódi volt.