Mivel jót akarunk másoknak, hajlandóak vagyunk áldozatot hozni. Azaz kisebb-nagyobb mértékben feláldozni magunkat. Azért, mert a közfelfogás azt sugallja, hogy ezzel jót teszünk. Pedig ahányszor ezeket a dolgokat tesszük, az egy vesztes-vesztes helyzet.

1. Elrontjuk a cserét. Olyan helyzetbe hozunk másokat, hogy csak adunk, adunk és nem fogadunk el cserébe semmit. MIndezt meről jó szándékból tesszük, de idővel nagyon frusztrálóvá tud válni. Eztáltal a másik lekötelezettnek érezheti magát, ami miatt hajlamos lesz megtenni olyand olgokat is, amikkel nem biztos, hogy egyetért, és elkezd kialakulni egy ellenséges helyzet. Ezt a dolgot nagyon nehéz megragadni, általában úgy néz ki, mintha a másik hálátlan lenne. De nagyon rossz úgy érezni, hogy nem tudjuk viszonozni, amit nekünk nyújtanak.
2. Meghallgatjuk a másik panaszkodását. Egy alkalommal persze meg kell hallgatni, hogy tudjuk, mi a baj. De ha újra és újra csak a meghallgatás történik, semmi több, akkor nem segítünk neki, sőt! A másik pont annyira le fog higgadni minden ilyen alkalommal, hogy ne maradjon lendülete, motivációja a legcsekélyebb változtatásnak se nekiállni.
3. Amikor megoldjuk helyette a problémját, mert nekünk szinte semmibe nem kerül. A vállunkra vesszük, egyre inkább ránk lesz utalva, nekünk egyre terhesebb lesz, neki pedig egyre kétségbeejtőbb, mert úgy fogja találni, hogy teljesen tőlünk függ a boldogulása.
4. Eltűrjük a tűrhetetlen viselkedést. Kinek mi. De a világ olyan, hogy jobb, ha előbb szólunk, amikor a dolog még nem harapódzik el, mint később, amikor valami fontos dologban esik hatalmasat pofára valaki, mert egész eddig senki nem akarta megbántani azzal, hogy nem illik folyton elkésni, vagy hogy nem beszélhet így másokkal, vagy hogy legyen már férfi a talpán, ne egy önző ovis.
5. Amikor folyton megbocsájtunk. Ez az előző pontnak a másik fele. Hogy azt várjuk, hogy hátha százegyedszer már tanul belőle. Nem fog. Az első száz alkalommal megtanulta, hogy mindig lesz újabb esély. Ezzel nem nagylelkűek leszünk, hanem palimadarak.
6. Megkíméljük a másikat a fáradságtól. Ezzel kvázi kizárjuk a játszmából, legyen az akár valami kalandosabb dolog, vagy csak egy sima felmosás. Aztán amikor elkönyveli, hogy neki ott nincs keresni valója, akkor persze hiányoljuk, miért nem ajánlja fel a segítségét.
7. Kisebbítjük a saját érdemeinket, hogy valaki más ne érezze magát annyival lemaradva. Hát ez nagyon sok szempontból helytelen! Miért becsülnénk le magunkat? Miért titulálnánk lényegtelennek, komolytalannak bármelyik eredményünket és tennénk magunkat egy szintre valakivel, aki nem próbálkozik olyan keményen? Miért mentenénk fel őt a kudarc alól, amit magának köszönhet? Miért tennénk úgy, mintha ez nem lenne fontos? A világ az eredményeinkért becsül minket. Aki kemény munkával nem mutat fel semmit, az maximum szánalmat fog kapni. Van, akinek az is megfelel, de semmiképp se keverjük össze a valódi csodálattal.

Ha érthetetlen dolgokba keveredsz, lehet, hogy ezen pontok valamelyike miatt van. Nem a te hibád, kissé át vagyunk vágva néha. Ha nem találod meg ebben a listában a válaszodat, egy kitölthetsz egy tesztet itt.

Az emberben rengeteg energia van, sok mindenre képes. Különösen azok látják ezt, akik a mai iskolarendszerben gyerekek, vagy szülők. Egységnyi idő alatt többszöröse dolgot tudnak elvégezni, mint az egyedülálló felnőttek gondolnák.

Mivel viszont sokszor nem tudjuk, milyen értelmes dologra fordíthatnánk ezt a nagy képességet, unaloműzőként mindenféle dolgokba keveredünk. Levezetjük (elpazaroljuk) az energiát olyan dolgokra, amik inkább csak hátráltatnak.

Nagyon hamar ezek a dolgok válnak életünk valóságává, olyan problémákká, amikből úgy tűnik, nem tudunk kilépni. És nem csak azért problémák, mert bajt okozunk vele magunkank. Hanem azért, mert másoknak is bajt okozunk, akik észrevétlenül bevonódnak azért, mert jó emberek akarnak lenni.

1. "Segítünk". Nem véletlen az idézőjel. Sokszor amit segítségnek szánunk, valójában csak a másik ember benntartása a gödörben. Egy csomó munkánk van vele, ráadásul még őt is visszatartjuk! Elvégzünk helyette dolgokat, felmentjük a következményei alól, ezért nincs alkalma megérteni a világ működését és azt hiszi, minden rendben van így. A világ nem így működik. A világ általában nem azt jutalmazza, ha valaki szerencsétlen és béna, úgyhogy így viselkedni átverés. Azt segítsd, jutalmazd, aki törekszik!
2. Vonzzuk és üldözzük az igazságtalanságot. Ha rááll a szemünk, hogy ki kivel hol igazságtalan és szemét, akkor egy idő után szinte csak ezt látjuk. Még a jó dolgokat is csak úgy fogjuk tudni észrevenni, hogy valami keserű megjegyzést fűzünk hozzá. Ezzel ugyanaz a baj, mint az előző ponttal. A saját világunkat tesszük ilyenné és egy pont után eltávolodnak az ismerőseink, mert egy ilyen világban nem szívesen látogatnak el hozzánk. Tehetsz ez ellen!
3. Feláldozzuk magunkat. Van, amikor úgy érezzük, annyi mindent adott nekünk az élet, hogy vissza kell adnunk belőle. Ez eddig egy remek gondolat. De senki nem várja, hogy azt adjuk, hogy ezt a remek életet elpazaroljuk! Hogy valaki boxzsákjai legyünk, vagy hogy több diplomával valakit naponta alázzanak, csak mert mondjuk nő. Senki nem várja hogy szenvedjünk, sőt! Ahhoz, hogy előrébb tudjuk vinni a világot, hogy vissza tudjunk adni, ahhoz nekünk magunkak is kell, hogy legyen! Legalább valamicske boldogság!
4. Bizonygatunk. Mindenkinek az életében vannak olyanok, akik leértékelték. Akik úgy tették ezt, hogy valamiért fontos a véleményük. És ilyenkor elkezdünk felépíteni dolgokat arra, hogy jobb színben tűnjünk fel. Ezzel elvállaljuk a szerepet, amit ránk szabtak és állandósítjuk a helyzetet. Emiatt belénk ivódik, hogy mi kevesebbek vagyunk, és az, hogy a másik valamiért több. Pedig általában nem azok kritizálnak, akik többet értek el, hanem akik valamiért bizonytalanok. Ne ringassuk őket abba a hitbe, hogy jó a módszerük! Aki leértékel, annak lehet, hogy simán csak nem reális, amit te csinálsz. Én még nem vagyok maratonista, de már most is vannak, akik értetlenkednek a futásommal kapcsolatban. Minek futok ennyit... Tönkremegy a térdem. És én csak futok tovább!
5. Igazolunk. Károgunk a világ szörnyűségeiről és panaszkodunk. Ezzel igazoljuk a boldogtalanságunkat és azt, hogy nem teszünk semmit a változásért. Úgyis értelmetlen. Ezzel a gondolkodással bezárjuk saját magunkat abba a szörnyű világba, amiről beszélünk, és minél szélesebb körben terjesztjük a gondolatainkat, annál több ember cibálunk lefelé ugyanebbe a gödörbe, ahol a világ gonosz és az élet reménytelen. Remek, hogy ezzel hatást lehet elérni, hogy ezzel tapasztalt bölcsnek tudjuk beállítani magunkat a naiv tudatlanokkal szemben. De egymás ijesztgetésében nincs semmi felemelő. Biztass inkább!

Ezekkel a problémákkal az a helyzet, hogy meg lehet őket oldani. Ezekből a játszmákból ki lehet szállni. Meg lehet ismerni őket és el lehet kerülni azért, hogy innentől valami kicsit jobb dologba keveredjünk inkább.

Van egy játszmád, amit lecserélnél? Ami nélkül simán meglennél? Kezdd egy kicsivel, és keress helyette egy másikat itt.

Van a világban némi ellentmondás abban, ahogyan a pénzről gondolkodunk. Tömegek hibáztatják sanyarú sorsukért, a kiváltságosak, akiknek pedig több van a kelleténél, sokszor csak nem értik, elszórják és a végén ugyanoda lukadnak ki: a pénz az oka mindennek.

Megvetjük azt, aki tudja irányítani, lenézzük azt, aki bevallja, hogy szereti, és bár még véletlen sem szeretnénk olyannak tűnni, a lelkünk mélyén mégis sóvárgunk azok után a dolgok után, amiket többségében nem más, mint a pénz tudna megadni nekünk.

 Én azt hiszem, az egészet jobban meg lehet érteni, ha úgy kezeljük a pénzt, mintha egy mesebeli barát lenne. Hogy bánunk vele? Hogy érezné magát? Te akarnál a helyében barátkozni, ha ugyanúgy, mint a többség a pénzt...

1. Hülyének néznélek? Ha feltételezném, hogy minden logika nélkül, részegen ténferegsz ide-oda, hasraütés szerűen csinálsz dolgokat és a legnagyobb idiótákkal barátkozol, és cserben hagyod a jókat... akarnál a barátom lenni?
2. Ha hibáztatnálak? Ha téged okolnálak mindenért, ami velem történt, vagy amiből kimaradtam, vagy azt mondanám, hogy a te hibád, hogy az életem rossz... akarnál velem barátkozni?
3. Ha félnék tőled. Mert tudnám, hogy jobban ismersz bárkinél és álcázni akarnám magam, ezért lejáratnálak jó előre... akarnál a barátom lenni?
4. Ha leértékelnélek? Ha folyton elmondanám, mennyire fölösleges vagy, hogy nélküled jobb lenne, iszen úgysem teszel boldoggá, akkor akarnál a barátom lenni?
5. Ha újra és újra oda küldenélek, ahol nem maradsz szívesen? Oda, ahonnan már rég elzavartak, vagy oda, ahol soha nem is volt helyed, akkor visszatérnél hozzám barátkozni?
6. Ha ismeretlenül ítélnélek meg? Ha csak találgatnék, okoskodnék, a jó ötletekért learatnám a babért, a rosszakért pedig téged okolnálak puszta megérzések és a bizonyítványom magyarázása alapján, akarnál a barátom lenni?

Te hogy viselkedsz a pénzzel? Jó barátja vagy? Akar veled barátkozni?

Egyszer volt, hol nem volt, túl az érdi emelkedőn és az ercsi kétsávos körforgón, élt egyszer egy lány.

A lány, amikor kicsi volt, a farsangon hercegnőnek öltözött. Attól fogva az szeretett volna lenni.

Ahogy telt-múlt az idő, úgy találta, hogy a modern kor hercegnői a nagy kocsikban utazó, titokzatos és szomorú hölgyek, akikről mindenki beszél, és akiket senki nem ismer igazán.

Úgy hozta az élet, hogy a lány hercegnő lett. Nagy kocsikban utazott, és szomorú volt. A külvilág erről mit sem tudott: irigyelték és megvetették. Nem sejtették, hogy a semmitmondó mosolyok és a begyakorolt pózok mögött az élete romokban hever. Illetve hevert volna, ha lett volna élete. De az élete még el sem kezdődött, mert nem tudta, ki ő valójában.

A lány szomorú volt, de mint mindenki, szeretett volna boldog lenni. Megpróbált ezt, megpróbált azt, de valahogy végül úgy tűnt: minden hiába. Egy hercegnő nem kezd karriert. A hatalma csak látszólagos. Hamar úgy tűnt, hogy semmilyen társaságba nem tud beilleszkedni emiatt. Idegen volt azok között, akik minden reggel munkába mentek, és idegen volt azok között, akik hatalommal irányították az ügyeket.

Mivel a lány sehova sem passzolt, magányos volt. Mivel magányos volt, örült szinte bárki társaságának. Olyan emberekkel barátkozott, akikkel alig volt bennük valami közös. De alkalmazkodott és elfogadtatta magát.

A lánynak volt egy áldása. Látta az igazságot. Egyértelműen és félremagyarázhatatlanul. De nem tudta elmagyarázni és a világ amúgy sem figyelt oda rá, mert senki nem tudott vele azonosulni. A lány látta az igazságot, de nem tudta elérni, hogy mások igazságosak legyenek. 

Viszont elkezdte magát különbnek érezni másoknál. Látta, hogy mások mit csinálnak rosszul. Tudta, hogy mások mit rontanak el, és sakkban tartotta őket. És ezzel ő is elrontotta a dolgokat. Az emberek nem szeretnek sakkban tartva lenni, nem szeretik úgy egyáltalán, ha rámutatnak a hibáikra. De a lány rákapott az ízére: sakkban tartott másokat, és különbnek érezte magát tőlük.

A lánynak volt egy áldása. Látta az igazságot. Egyértelműen és félremagyarázhatatlanul. Látta, hogy mások mit csinálnak rosszul. Látta, hogy mások mit rontanak el, és sakkban tartotta őket.

Mert látta azt is, hogy ő mit csinál rosszul. És ezt senki sem tudhatta meg.

Sokféleképpen és sorrendben lehet hallani: egy nő legyen szakács a konyhában, úrinő társaságban, szajha az ágyban. Erre még rájön pár elvárás, amikor a gyerekek megszületnek: legyen dajka, doktor, takarító, stb. Kinek mit jelentenek ezek a szerepek.

Ennek megfelelően amikor nekem párkapcsolatom volt, mindig megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni magamból. Mindent megtettem, hogy a legsokoldalúbb társ legyek, és a legtöbb úton-módon tudjak együttműködni a partneremmel.

A tanulság viszont itt is az, hogy a kevesebb néha több. Van, amikor lehet túl sok, és vannak olyan szerepek, amiket egy nőnek - minden logikusnak látszó érv ellenére - soha nem szabad felvennie.

1. Anya. Van az a "mondás", hogy a házasság az, amikor örökbe fogadsz egy felnőtt férfit, akire az anyja többé már nem tart igényt. Ez elég durvának és nagy hülyeségnek hangzik elsőre, de lehet találni ilyen kapcsolatokat! Itt a dinamika valahogy elbillen, a nő kezdi hordani a nadrágot, a férfi pedig úgy viselkedik, mintha a saját egyik gyereke lenne. A nőre hárul emiatt a felelősség oroszlánrésze, a férfi pedig olyasmiben éli ki a döntési szabadságát, hogy ellenkezik a nővel. Ez persze konfliktushoz vezet.
2. Terapeuta. Sokszor elkövettem azt a hibát, hogy tanácsot akartam adni embereknek. Persze a legjobban mindig a párját ismeri az ember, ezért akárhányszor volt valami problémája, úgy éreztem, ismerem a helyzetet és próbáltam segíteni. Ezzel az talán a baj, hogy így nem volt ideje saját megoldásokat kitalálni. Arról nem is beszélve, hogy volt, amit ő egyáltalán nem érzett problémának, ez pedig simán csak durva lenézése az ő világnézetének.
3. Oktató. Persze, hogy van olyan dolog, amiben egy nő jobb. De ha ez valami lényeges dolog, és úgy alakul, hogy a párunk azon kapja magát, hogy tőlünk tanul, ez megint csak üt a férfi büszkeségen. És a kapcsolati dinamikán is persze, mert ez a nőben is elindít egy gondolatmenetet, és aztán vissza is utalnék az 1-es pontra.
4. Főnök. Annak, amikor a nő hordja a nadrágot, ez a másik verziója. Kiosztja az utasításokat, ellenőrzi, mi lett elintézve, vasfegyelmet tart, és büntet. Szerintem ezt nem kell tovább ragozni.
5. Versenytárs. Jó pár nő van, akit még a gondolat is frusztrál, hogy ne tudna valamit elvégezni, amit egy férfi el tud. Ezért aztán versengésbe kezdenek. És ahol az egyik nyer, ott a másik általában veszít. Lehet, hogy apró dolgokon: ki tudta jobban. Lehet, hogy üzleti érdekérvényesítésen. 
6. Műkritikus. Sokszor láttam olyat, hogy valamiben egy nőnek egyszerűen előbb van tapasztalata, vagy több van. Ha bármi ilyen dologba a férfi be akar segíteni - ami egy nagyon szimpatikus dolognak tűnik - akkor szembesülhet azzal, hogy "rosszul csinálja". Mert nem úgy kell, mert nem lesz jó, vagy mert máshogy jobb. Ekkor persze a férfi simán úgy érzi, hogy ő úgyse csinálja elég jól, és ráhagyja a nőre: szólj, ha kész. Minél több ilyen terület van, annál kevésbé tudnak bármiben együtt működni, ami szintén belerondít a képbe.

Szerintem az ezek a szerepek azt eredményezik, hogy felborul a kapcsolati dinamika és sérül a férfi büszkeség. És minél több ilyen szerepet vállal fel egy nő, annál inkább adódik a kérdés: mit akart ettől a pasitól? Persze, amikor az ember lánya nem tudatosan választ, mert nem tudja, mit kell figyelni, akkor belekeveredik. És aztán a kapcsolat szépen elromlik, mert az élet (és a pasi) igazságtalan.

Szerencsére nekem a másik oldalt is volt alkalmam kipróbálni. És az a nagy szerencse, hogy a másik oldal amellett, hogy célszerű, még nagyon kellemes is. Hiszen tök jó, ha egy pasira lehet számítani, mert többet tud. Ha önálló (nem csak velünk ellenkezik) és megragadja az irányítást. Ha olyan problémái vannak, amikről ő többet tud! És főleg ha úgy csinálja a dolgokat, hogy a segítség tényleg segítség, nem pedig olyan, mint amikor egy két éves gyereket engedsz felmosni.

De itt az elején okosnak kell lenni és mérlegelni kell. A rózsaszín köd ugyanis eloszlik. És utána tudnunk kell, az, amit látunk benne, megéri-e tolerálni a tökéletlenségeit. Mennyire számítanak, mennyire zavarnak? Én csak utólag vagyok ilyen okos, de mindenkinek, aki esetleg hasonló cipőben jár, üzenem: a fenti szerepek felvétele önmagában válasz a kérdésre. 

Mindennek ellenére mégis választhatsz máshogy is. Csak tudd: te választottál.

Már korábban írtam arról, hogy aki a társadalomnak akar megfelelni, és jó ember akar lenni, az mennyire működésképtelen szabályok alapján kellene, hogy elboldoguljon. De ez az egész valójában csapda, amibe minden gyanútlan ember beleesik. És ami a különbséget teszi a sikeres és a sikertelen emberek között. 

(Fotó: Vass Gábor)

Ezek olyan dolgok, amiket a sikeres emberekben hiányolni és kritizálni szoktunk, és amikkel kapcsolatban megfogadjuk, hogy meg fogjuk őrizni, ha olyan szerencsénk lesz, hogy mi is feljebb jutunk a társadalmi ranglétrán. Az első csapda azonban az, hogy ha ezeket megőrizzük, soha nem fogunk feljebb jutni.

1. Érzelmek alapján választjuk magunk köré az embereket. Ez nagyon klassz és romantikus, de ha nem vizsgáljuk meg logikusan, hogy összeillünk-e, akkor garantált a szenvedés. Lehet, hogy csöndben, lehet, hogy ordítva, de a dolog gallyra fog menni, hiszen amikor jönnek a hétköznapok, az érzelem nem fog összetartani semmilyen kapcsolatot, ha nincs közös érdeklődés, cél, vagy hasonlóság.
2. Hűek maradunk azokhoz, akik "megcsalnak". Én is elkövettem azt a hibát, hogy nem egyedül a saját érdekemet néztem, hanem közösen valakivel egy közös érdeket. Így sokáig nem vettem észre, hogy így nincs megoldása a dolognak. Mert közösen nem mindig lehet boldogulni. Lehet, hogy az a boldogulás, ha belátjuk, hogy jobb külön, és hogy jobb, ha a másikkal szemben elkezdem megkeresni a saját érdekemet, ami lehet, hogy csak az, hogy ne rántson magával valamibe.
3. Feláldozzuk magunkat. Akár az ember miatt, akár csak mert úgy illik, bevállalunk méltatlan dolgokat. Elégedetlenkedünk, mert micsoda dolog már, de a jelenlétünkkel és maradásunkkal végül mégis csak azt erősítjük: ez valahogy rendben van. Megteszünk egy csomó dolgot, a másik képzeletbeli tartozása pedig csak nő, és a szörnyű az az egészben, hogy ez neki még csak nem is jó. 
4. Nem vagyunk önzőek. Azt mondják, nem szabad önzőnek lenni, ezért nem érezzük úgy, hogy jogunk van rinyálni bármin, ami rossz. Mert Afrikában éheznek. Viszont ha nem rinyálhatunk, ha nem fogalmazhatunk meg problémákat, akkor nem lesz megoldás se. Viszont a másnak segítés jegyében elkezdünk mások dolgába beledumálni, amitől nem csak hogy nem leszünk boldogok, de tök hiteltelenek is leszünk számukra, mert a saját problémánkkal kapcsolatban csődöt mondtunk. A rinyálásnál viszont nem szabadna, hogy megálljon az egész. Ha megvan, hogy mi a baj, meg kell oldani. A megoldás pedig - a tapasztalatom azt mutatja - nem abból áll, hogy mást csesztetünk, hogy ő mit csinál rosszul.
5. Segíteni akarunk mindenkinek. Igen, de mindaz, amit segítség címszó alatt megteszünk, azzal legjobb esetben is csak fenntartjuk a bajt. Vagy azért mert meghallgatjuk a panaszokat, ezáltal a másik megnyugszik és tovább ücsörög a kakiban, vagy még rosszabb: helyette kezdünk cselekedni és ezzel elvesszük az összes öndeterminizmusát: a jogát ahhoz, hogy akár szar döntéseket is hozzon, és a jogát ahhoz, hogy a következményekkel szembesüljön és a maga bőrén jöjjön rá, milyen ötlet volt. Nincs jogunk senkitől elvárni, hogy a valóság helyett a mi előrejelzéseinket tekintsék realitásnak és fogadják el úgy, mintha a dolgok már meg is történtek volna. 
6. Szerények vagyunk. Valamiért elterjedt az a közfelfogás, hogy ingyen kell csinálni a dolgokat. Persze nem arra gondolok, hogy a barátomnak fizetni fogok, de ha a szolgáltatását igénybe veszem, akkor igen, fizetni is fogok. Hanem arra gondolok, hogy a jótettért (nyíltan) nem várunk igazán semmit cserébe, ezért nem is vesszük észre, ha épp azért nem kapunk semmit viszonzásul, mert a tett nem jó. Ezzel két bibi van: egyrészt az értékes tettekért igenis jár valami cserébe. Hála, bonbon, vagy valami. Másrészt viszont ha nagyon nem kapunk érte semmit, akkor élni kellene a gyanúval, hogy valamit benéztünk. Itt visszautalok a 4. pontra: velem is volt, hogy feláldoztam magam valakiért, és aztán kiderült, hogy neki az egész tortúra volt, és nem, hogy hálás nem volt, még örült is, hogy megszabadultunk egymástól. Ha a másiknak ez a nézőpontja, akkor persze, hogy nem hálás. Azt viszonozza, amit kap.
7. Sokat dolgozunk. Hát ez önmagában még nem lenne baj. Aki szorgalmas, általában viszi valamire. De nem szabadna a munka mennyiségének a minőség kárára dominálni. Ugyanis hiába dolgozol rengeteget, ha nem csinálod jól. Ez az mlm-nél a legszembetűnőbb, ahol egyértelműen az eredményért fizetnek. Ez az egyik út, amin félre lehet menni, hiszen a sok eredménytelen munkát senki nem fogja megfizetni. A másik mód, ahogy ezt el lehet baltázni az, hogy ha valaki gyorsan dolgozik jól, azt meg azonnal lefikázzuk, mondván: összecsapta. Hát nem biztos! Lehet, hogy tehetséges valamiben! Lehet, hogy ráérzett! Tetszik, vagy sem, az eredmény számít. Ha sokat dolgozunk rosszul, lehet, hogy elismernek a szorgalmunkért, de a világban nem fogunk érvényesülni.
8. Jó emberek akarunk lenni. A társadalom szemében jó embernek látszani egy sor rossz döntés eredményeképpen lehet, aminek a végén boldogtalanok és sikertelenek leszünk. Mert itt a jó nem mindig nyeri el méltó jutalmát. Itt a jó lehet, hogy a végén életuntan és undorodva fog másokra tekinteni, amiért hiába volt minden.

Itt el kell fogadni, hogy a sikeres emberek nem azért lettek "szemetek", mert sikeresek, hanem azért lettek sikeresek, mert máshogy állnak a világhoz, mint amit a társadalom nagy része megfelelőnek gondol. Ha nem látunk mögé, akkor ez igen, simán szemétségnek tűnhet, ha azonban mélységében megértjük az összefüggéseket, akkor ezek nagyon jól felhasználhatók a boldoguláshoz.

És ahogy megismerjük és használatba vesszük ezeket az ismereteket, azt fogjuk észrevenni (ami bizonyítja, hogy jól alkalmazzuk), hogy egy kicsit boldogabbak leszünk, egy kicsit jobban alakulnak a dolgok, egy kicsit barátságosabban érezzük magunkat, sőt, lehet, hogy kicsivel több lesz a pénzünk.

Egész életemben azt láttam, hogy az emberek hatalmas figyelmet szentelnek a negatív dolgoknak. Már az óvodában azt figyelték, miből vagyok gyenge. Az iskola is erről szól. Az egyetemen néhány tanár igyekszik úgy kérdezni, hogy kiderítse, mi az az egy dolog, amit nem tudunk. A munkában pedig szinte csak a rossz dolgokat teszik szóvá. Minden életkorban nagy kincs azt hallani, hogy valami jól sikerült, hogy remek, nagyszerű munka, csak így tovább.

(Fotó: Vass Gábor)

Ezt persze mindenki azonnal a jó szándékkal magyarázza. Tudom, én is sokáig ezt tettem. Ezt hívjuk építő kritikának, meg figyelmességnek, meg tanításnak. De akárhogy is magyarázzuk, a negatívra figyelésnek a következményei is negatívak.

1. A rossz hírek lehúzzák az energiádat, a kedvedet, ha meghallgatod őket. Ha semmit nem is teszel, csak ott ülsz és hallgatod, már akkor is marha kellemetlen, fárasztó és nyomasztó.
2. Ha rendszeresen előfordul, akkor ráadásul mások meg fogják jegyezni, hogy téged ezek a hírek érdekelnek és egyre többel fognak megtalálni. Elmesélni az igazságtalanságaikat, a szörnyűségeiket, a peches napjaikat, vagy a fájdalmaikat.
3. Előbb-utóbb csupa szerencsétlen és sikertelen ember fog körülvenni, akik sokszor kisebb-nagyobb mértékben támaszkodni kezdenek rád, és tőled teszik függővé a boldogulásukat. Ne legyenek illúzióid: amikor jó hírek lesznek, vagy kimásznak a bajból, már egyáltalán nem biztos, hogy téged fognak keresni. 
4. Te magad is szerencsétlenné és sikertelenné kezdesz válni. Kezdjük rögtön azzal, hogy nem fogadják meg a tanácsaidat soha. A segítségedre és idődre persze igényt tartanak, ezért egyre több dolgod lesz velük. Amikor baráti, vagy munkatársi kapcsolatot akarsz velük kialakítani, akkor pedig elindul a lavina. Nagyon terhes folyton ilyen emberek társaságában lenni, átvenni tőlük a stresszt. Erre rámehet a jó kedved, a hatékonyságod, az egészséged.
5. A világképed drámaian megváltozik. Olyan világ alakul ki körülötted, amiben rossz élni. Ahol minden ember szemét, ahol mindig csak baj van, ahol semmi nem megy egyszerűen, és aki mást gondol, az álomvilágban él.
6. Keserű leszel és kiábrándult. Elveszted a reményt. Nyilván egy ilyen világban nagyon nehéz is lenne megtartani. Egy ilyen világban az emberek félelemmel állnak egymáshoz, az ismerőseikre dühösek és nem várnak a világtól semmi jót úgy összességében. A "megoldások" a másik megleckéztetéséről szólnak és még magunknak is hajlandóak vagyunk kárt okozni, ha a másiknak még nagyobbat tudunk. Viszont ha csupa ilyen szándékot sugárzunk kifelé, akkor visszakapni se fogunk semmi jót. Az emberek nem szeretik a kritikát kis dózisban sem, de a nagy dózistól egyenesen menekülni fognak. És ezzel körebér az önbeteljesítő jóslat: mindenki utálatos, hálátlan és gonosz lesz.
7. Elvesztünk minden kontrollt. Ezek után minden, amit el tudunk mondani, az lesz, hogy "nem tehetek semmit". Már csak a másikra mutogatás marad és a dühös átkozódás. A hiábavaló elvárása annak, hogy valaki más majd varázslatos módon meghasonlik, felvállalja a hibákat és önként jóra fordít mindent, hogy aztán dicsőségesen állhassunk a dolgok felett: mi megmondtuk.
8. Kialakul a párhuzamos univerzum. Egy párhuzamos univerzumban mindennek saját jelentést adunk, figyelmen kívül hagyva azokat a természeti törvényeket, amik emberöltők óta uralkodnak a világban. Egy párhuzamos univerzumban nekünk mindig igazunk van, a másik mindig téved és egyedül az ő feladata helyrehozni mindent. A párhuzamos univerzumban nincsenek egyetértések, nincsenek kompromisszumok, nincsenek megoldások és nincsen megbocsátás. Mindemellett egy fő-fő baj is van ezzel: az, hogy a párhuzamos univerzumban teljesen egyedül vagyunk.

Tudom, hogy a társadalom azt tanítja, hogy a rossz hírekre jól kell figyelni, mert tudni kell, résen kell lenni, tanulni lehet belőle, segíteni a rászorulókon, stb. Ezer ok van rá, nehogy figyelmen kívül hagyjunk egyet is, és a média megteszi azt a szívességet, hogy igyekszik mindet elénk tenni, ami véletlen az ismerősi körünk hatósugarain kívül történt. Tudom, hogy nagy a kísértés. De te, aki ezt olvasod, gondold át. És próbálj meg tenni egy lépést.

Amikor az ember beáll a pofon rossz oldalára, akkor az feltűnik. És lehet mindenkit hibáztatni ekkor, de mi magunk mentünk oda a lábunkkal valami olyan ötlettől vezérelve, amit jól levezettünk magunknak, hogy miért lesz jó. De valójában nem jó. Se valósan, se átvitt értelemben, se elméletileg, sehogy.

(Fotó: Vass Gábor)

Ha valaki a pofon rossz oldalán áll, azt például ezekből lehet észrevenni:

1. Panaszokkal találnak meg olyan emberek, akiknek nem lennél a helyében. Lehet, hogy csak egy ember, lehet, hogy a többség. És jó ember akarsz lenni, ezért meghallgatod, mert ki vagy te, hogy ítélkezz, és ki vagy te, hogy megtagadd a segítséget egy szenvedőtől. Ezzel azt okozod magadnak, hogy mivel a te figyelmedet ezen jelek szerint fel lehet kelteni rossz hírekkel, ezért meg fognak vele találni. És mindig azzal fognak megtalálni. És amikor a jó dolgok történnek, azt valaki más fogja meghallgatni.
2. Sok hűhó semmiért. Lehet, hogy azon kapod magad, hogy segíteni is akarsz. Mert van ötleted és pár dolgot meg is tudsz tenni. És éppen csak annyi értelme van, hogy a lelkiismereted nem hagyja, hogy leállj. Lehet, hogy egyedül küzdesz, lehet, hogy összeállsz másokkal, de valahogy az eredmény mégis sokkal kisebb, mint a belefeccölt energia. Jelentéktelen. A végén pedig ott állsz, és egyedül magadra lehetsz mérges, mert ezt senki sem kérte, te mégis megtetted, ráment az időd, energiád és a végén úgy érzed: kár volt.
3. Nem tudod megmondani, miért csinálod. Annak, ha a pofon rossz oldalára állsz, biztos van valami jó oka. Valami rejtett előny, amit legalábbis egy darabig élvezni remélsz. Hogy jó embernek tűnsz fel. Hogy fontos leszel. Hogy érdeklődést keltesz. Vagy hogy a végén kisül ebből valami. De végül vagy nagyon ködösen, vagy sehogy sem tudod megmondani, hogy igazából miért is jó ez neked. Mert nem jó. Csak valahogy belekeveredtél és nem volt lelkiismereted kiszállni idáig. És ahogy mindenki megszokta, hogy ott vagy, már-már önzőségnek is tartod.
4. Hibáztatnak. Amikor erre ráeszmélsz és kezdesz változtatni a dolgon, akkor lehet, hogy hibáztatni fognak. Lehet, hogy elmondják, hogy milyen hülye voltál, vagy hogy nem csináltad rendesen. Nekem mindkettőhöz volt szerencsém. Így se jó, úgy se jó. Nyuszikán van sapka, nincs sapka. Ezt biztos könnyen magadra tudod venni, lehet, hogy úgy érzed, jogos. De végső soron ez a te életed. Te döntöd el, mivel töltöd. Ha fölöslegesen akarsz megszakadni valamiben, amig még egy csomó frusztrációt is okoz neked, jogod van hozzá. És ahhoz is, ha ezen változtatni akarsz.
5. Érzed, hogy borzasztó, de nem tudod, "ugyan mi mást tehetnél". Elhiszem. A társadalom úgy van összerakva, hogy a problémákra legtöbbször nem kapunk valós megoldásokat, csak annyit, hogy "hát ez van, ezt kell szeretni". Ezt egy darabig biztos lehet mondogatni, de amikor már szakad a cérna, akkor ennél valami több kell. Információ arról, hogy mi történik, miért történik, és hogyan mászhatok ki belőle én, aki már észleltem, hogy nem oké. És ha el is indulsz, kell rengeteg kitartás, mire mindent összeszedsz arról, ami foglalkoztat. Mert volt időd jól belekeveredni.

Amikor az ember beáll a pofon rossz oldalára, akkor az feltűnik. És lehet mindenkit hibáztatni ekkor, de mi magunk mentünk oda a lábunkkal valami olyan ötlettől vezérelve, amit jól levezettünk magunknak, hogy miért lesz jó. De valójában nem jó. Se valósan, se átvitt értelemben, se elméletileg, sehogy.

A pofonnak semelyik oldalán nem kell állni.

Nemzetközi szó az angol snob nyomán. Eredete bizonytalan. Egy népszerű, de eléggé vitatott magyarázat szerint a ~ szó és értelme onnan való, hogy a közrendű diákok nevét régebben a latin s.nob. (sine nobilitate, azaz ‘nemesség nélküli’) megjegyzés kíséretében írták be a cambridge-i egyetem anyakönyvébe, s az ilyenek igencsak igyekeztek nemesi származású diáktársaik viselkedését és életmódját utánozni. (arcanum.hu)

(fotó: Pozsonyi Ferenc) 

1. Tudom, mennyit érek. Én tudom a legjobban, mennyit tanultam, mennyit küzdöttem, és mi mindent értem el. Ezt nem mindenki látja, hiszen nem mindenki ismer jól. Ezért - bár nem sértődök meg - nem csinálok meg minden feladatot, amit hirtelen rám akarnak testálni. Nem megyek el hosztesznek. És nem vállalok gépírást diktálásra.
2. Saját magamnak én vagyok az első. Ha bárkit magam elé helyezek, a másik ezt tudja, és megtanulja: mögötte vagyok. Korábban azt hittem, ez nemes gesztus, de csak a hátrányomra vált. Nem vagyok önző és nem más kárára nézem a saját érdekemet. De nem tűröm el más hülyeségét azért, hogy helyette én érezzem rosszul magam. Én vagyok az első.
3. Megválogatom a társaságomat. Nagyon szigorú lettem azzal kapcsolatban, hogy milyen viselkedéseket veszek jó néven. Finnyás, ha úgy tetszik, kegyetlen vagyok. Nem az emberekkel van bajom. De vannak bizonyos viselkedések, amiket egyszerűen már nem viselek el. Ezt onnan lehet észre venni, hogy már nem kommunikálok azokkal az emberekkel. Nem töltök velük időt és nem keresem a társaságukat. A legtöbb esetben ők sem keresik az enyémet, ezért az egész minden konfliktus nélkül tűnik el.
4. Megválogatom a tevékenységeimet. Minden apró-cseprő dologban lehet értelmet találni. Nekem megadatott, hogy a feladat értéke alapján dönthetem el, hogy elvállalom-e. Így például árvíznél homokzsákolást - ahogy korábban is előfordult - vállaltam, de nem ugrálok valakinek csak azért, mert neki jól esik egy kicsivel több hatalom.
5. A legjobbat választom. Akármit csinál az ember, mindig van választási lehetősége. Sokszor nekem is az volt a szempont, hogy inkább olcsó legyen a dolog. De a legutóbbi nyáron már inkább 2 éjszakával kevesebbet választottam egy kicsit jobb szállodában. A prioritás változik. És ez jó irány lehet, mert istenien éreztem magam tőle. Ezt az elvet igyekszem mindenre kiterjeszteni. Ételre, ruhára, szórakozásra. Ésszerű keretek között is észrevehető a különbség.
6. Nyugodt lelkiismerettel pihenek. Tudom, hogy vannak emberek, akik a pihenést időpocsékolásnak tartják. Régen én is közéjük tartoztam. Frankón lelkiismeretfurdalásom volt, ha nem volt minden percem kitöltve valami olyan tevékenységgel, amit más is munkaként ismer el. Ez persze becsapós, mert úgy vettem észre, hogy ami nem hoz konkrétan azonnal pénzt, azt sokan hajlamosak hobbinak titulálni, ezért az én tevékenységeimet sokszor lefitymálták. Az, hogy tanultam, az, hogy befektettem, sokak számára csak úri hobbi, hiszen elmehettem volna állásba. De ezek is fárasztóak. Ezek is kiveszik az embert és be lehet sokallni. Néha szeretek elnyúlni a napágyamon egy könyvvel, vagy sétálgatni egy közeli fővárosban.

Mindezek a tulajdonságok- attól függően, hogy melyik oldalán vagy - akár vonzónak is feltűnhetnek. Lehet, hogy egy pillanatra elgondolkodtál azon, hogy mi lenne, ha te is így állnál a világhoz. Vajon ledobnád ezzel a konfliktusaidat? Vajon megoldás lenne a te számodra?

Én azt mondom, próba cseresznye. Már csak az a kérdés, mivel is kezdd. Hogy állj neki.

Állj neki itt.

Valahogy sose voltam igazán megelégedve azzal, hogy a férfiak hogyan viszonyulnak hozzám, ezért egy ponton elkezdtem azt kutatni, hogy mit teszek én, hogy azt okozom, hogy így viselkednek. Nagyon érdekes dolog felelősséget vállalni azért, hogy "a másik miért hülye".

És minő meglepő, három dolgot is találtam, amit én végig következetesen elrontottam, és ami azt okozta, hogy mellettem lévő férfiak egyre kevésbé voltak pl. önállóak. Hogy egy idő után úgy éreztem, anyjuk helyett anyjuk vagyok.

1. Ésszerűsködtem. Ahányszor csak valami baj történt, mindig felmentettem a dolgot. Mindig megtaláltam az elnézést. Ha a másik elkésett, akkor betudtam annak, hogy biztos fontos dolga volt. Ha bunkó volt, akkor annak, hogy rossz napja lehetett. Ha nem szólt hozzám egész nap, akkor biztos stresszes a meló. És ahogy minden rossz dologra találtam felmentést, úgy megszokottá vált, hogy velem ezt meg lehet csinálni, mert én tök önállóan megtalálom rá a mentséget. Persze egy idő után már nem voltam ilyen elnéző, és próbáltam volna szóvá tenni a dolgokat, de a szerencsétlen fickó akkor már nem értette, hogy mi bajom van. És csak úgy tudtam megtörtni az ördögi kört - megmutatni, hogy én ezt tényleg nem akarom tovább eltűrni - hogy szakítottam.
2. Megoldottam helyette. Egy sor dolog volt, amit neki kellett volna megoldani. Vagy azért, mert az ő problémája, vagy csak azért, mert az egy olyan férfias dolog egy kapcsolatban. És amikor nem ment, vagy nem ment elég gyorsan, és nem volt türelmem kivárni, vagy nem tudtam nézni, hogy nem történik semmi, akkor előbb-utóbb megcsináltam helyette. Ha a haverjai méltatlanul bántak vele, akkor balhéztam helyette. Ha valaki le akarta húzni, közbeszóltam. Ha nem hívott randira, szerveztem magunknak. Ha nem vitt el nyaralni, elvittem én őt. Mindez persze az én igényeim szerint történt. És amikor hozzászokott ahhoz, hogy neki a kisujját se kell mozdítani, mégis minden frankó, akkor már teljesen érthetetlen volt, hogy minek támasztok elvárásokat. Úgyis megcsinálom én...
3. Hálát vártam volna. Mivel ezek után másoktól az a visszajelzés érkezett, hogy az én pasim mennyire szerencsés, ezért szívesen elhittem, hogy lehetne egy kicsit hálásabb. De ő frankón nem értette, hogy miért kéne, hiszen nem tudta, hogy én kizárólag az ő kedvéért jártam abba a kocsmába, vagy kizárólag az ő kedvéért néztem azokat a filmeket. Ezért nem értette, miért várom el, hogy ő cserébe érdeklődjön az én dolgaim iránt, és jöjjön el velem néha egy romantikus filmre.

Nagyon könnyű volt ebbe belekeveredni. Az ember összejön a lila ködben és egyáltalán nem mérlegeli, hogy a másiknak milyen képességei, igényei, érdeklődései vannak. Aztán ahogy a dolog komolyra kezd fordulni, egyre több dologra lenne szükség. És lehet, hogy a lila ködben nem vettük észre, hogy a másik egyszerűen nem vevő azokra a dolgokra. Lehet, hogy nem vettük észre, hogy beláthatatlan idő lenne, ha meg is akarná tanulni. És ekkor, hogy a kapcsolatot mentsük, elkezdjük tömködni a lyukakat, elkezdünk megcsinálni helyette mindent, nehogy szembesülni kelljen azzal, hogy ő nem az a férfi, akire szükségünk van. 

És hirtelen ott találtam magamat, hogy az anyja voltam egy velem egyidős férfinak, aki dacosan viselkedett velem. És ezen a ponton egyedül magamat okolhattam, hiszen én okoztam az egészet.