Valamiért korábban én nagyon vonzottam a leértékeléseket. Nem, nem abban a formában, hogy akcizónak és én megyek shopikázni. Hanem abban a formában, hogy valaki rám néz és elmondja, mi nem jó. Hogy mit hogy csinálok rosszul.

Ilyen emberek természetesen bőven akadtak, így mindig volt mellettem valaki, aki megtette nekem ezt. Én pedig kitartóan hallgattam a szidalmakat, különösen azután, miután felhívták a figyelmemet rá (többek is), hogy alázatosnak kell lenni. Kezdve onnan, hogy "az meg mit keres ott", azon keresztül, hogy nagy a seggem, egészen odáig, hogy "egy gazdag kis hülye picsa" vagyok.

És igen! Én kitartóan vágtam a jó képet mindehhez és kerestem magamban a hibát! És tudjátok, aki keres, az talál!

Egy ponton eljutottam oda, hogy teljesen semmirekellőnek éreztem magam. Meg voltam győződve róla, hogy nekem egyedül még saját véleményem se kéne, hogy legyen, mert annyira egy tudatlan, hasznavehetetlen, elkényeztetett, eltájolt kis apucikislánya vagyok. Kételkedtem mindenben, amit láttam, különösen akkor, ha valami jót véltem észrevenni saját magammal kapcsolatban. Így persze úgy éreztem, rá is vagyok szorulva ezeknek az embereknek az iránymutatására, mert egyedül nem látom reálisan a világot. Mert még mindig túl reménytelinek láttam.

Aztán később, hogy ezt a hobbit legitimáljam, elneveztem "önfejlesztésnek". És valóban, az önfejlesztésnek van egy olyan állomása, amikor rájövünk, hogy valamit nem csinálunk jól, de az önfejlesztés - most már tudom - valójában nem kizárólag abból áll, hogy saját magamat szapulom, hanem abból, hogy módszerekkel megváltoztatom azt, amit szapulok. Nos, ez ment így egy darabig.

Aztán kb. másfél évvel ezelőtt, amikor újra randizgattam, furcsa dologra lettem figyelmes.

Jött egy fiú, aki úgy nézett rám, mint aki valami különleges csodát lát. Aki úgy bánt velem hirtelen, mint egy kristálygömbbel (ami bár törékeny, nagyon értékes és van benne némi mágikus hatalom). Aki órákon keresztül, telefonon ecsetelte a jó tulajdonságaimat, amikről eddig magam sem hittem, hogy vannak. És mivel bizonyára nagyon hitetlennek tűntem, még tovább magyarázta, hogy hogyan látja... és azóta is mondogatja.

Nos, azt az éjszakát végigbőgtem.

Felötlött bennem, hogy idáig rossz tükörben néztem magamat! Vagy legalábbis egy k**va koszosban. És amikor valaki tovább megy a gondolatmeneten, és igazán dolgozni kezd ezen, akkor eljön az a pont, ahol hosszú évek egzecíroztatásának súlya elkezd téglánként lepotyogni és az ember szó szerint fellélegzik.

Nagyon jó érzés felbukkanni a fikázások tengeréből. Jó érzés végre elgondolni, hogy úgy is lehet, ahogy én csinálom, sőt, elhinni, hogy van, amiben jó vagyok! Boldoggá tesz ez az elképzelés! És boldoggá tesz az, hogy ezt legalább egy ember szintén észreveszi!

És ez az útnak még csak az eleje!