Milliószor követtem el azt a hibát, hogy belemásztam olyan problémákba, amik már az előző száz alkalommal sem lettek megoldva. Most már muszáj valamit tenni, most már nem mehet így tovább... A remény feltámadt és aztán újra... értetlenkedtem. Miért?

Mert nem léptem egy lépéssel hátrébb a helyzetből, hagytam, hogy a fennforgás magával ragadjon és mindig megvettek azok, akik jól tudták eladni magukat. Remekül érveltek, hihetően magyaráztak, minden egyértelmű volt, kivéve, hogy végül sosem történt semmi. Azt nem értettem annyira.

Manapság ha valami gyanússá kezd válni, egy lépést hátra lépek. Megnézem, korábban történt-e már ilyen, ha igen, akkor ki mit mondott, aztán ki mit csinált és ennek megfelelően egész máshogy tudom nézni a dolgokat.

És van, hogy az ember arra jut, hogy hagyni az egészet a francba mindent összevetve a legjobb lépés.

Pl engem jól el lehetett kapni olyan embereknek, akik panaszkodtak, gondjaik voltak. Mindig szerettem volna segíteni, akár megoldani helyettük.

Sok-sok ilyen ember panaszait hallgattam végig, amire végre eszembe jutott átgondolni, hogy mi történik ilyenkor mindig. Ha tanácsot adok, elfogadják? Változtatnak bármit is? Nem!! Kizárólag az történt, hogy a panaszaikkal jól lehúztak, ezen töprengtem, csüggedtem, sajnálkoztam tök fölöslegesen ahelyett, hogy jól éreztem volna magam valami hobbimmal.

Tök fölöslegesen, mert soha nem változott semmi! Panaszkodtak, meghallgattam, de nekik semmi másra nem is volt szükségük, csak hallgatóságra!

Amikor erre rájöttem, akkor múlt el a nagy mindent átfogó világmegváltó hajlamom. Manapság már csak annak az életébe dumálok bele, aki direkt kéri.

Az összes többi panaszkodót illetően csak annyival foglalkozom, hogy az én életemre hogyan hat. Zavar? Akkor odébb megyek.

Legalább egy lépéssel hátrébb.