Valahogy sose voltam igazán megelégedve azzal, hogy a férfiak hogyan viszonyulnak hozzám, ezért egy ponton elkezdtem azt kutatni, hogy mit teszek én, hogy azt okozom, hogy így viselkednek. Nagyon érdekes dolog felelősséget vállalni azért, hogy "a másik miért hülye".

És minő meglepő, három dolgot is találtam, amit én végig következetesen elrontottam, és ami azt okozta, hogy mellettem lévő férfiak egyre kevésbé voltak pl. önállóak. Hogy egy idő után úgy éreztem, anyjuk helyett anyjuk vagyok.

1. Ésszerűsködtem. Ahányszor csak valami baj történt, mindig felmentettem a dolgot. Mindig megtaláltam az elnézést. Ha a másik elkésett, akkor betudtam annak, hogy biztos fontos dolga volt. Ha bunkó volt, akkor annak, hogy rossz napja lehetett. Ha nem szólt hozzám egész nap, akkor biztos stresszes a meló. És ahogy minden rossz dologra találtam felmentést, úgy megszokottá vált, hogy velem ezt meg lehet csinálni, mert én tök önállóan megtalálom rá a mentséget. Persze egy idő után már nem voltam ilyen elnéző, és próbáltam volna szóvá tenni a dolgokat, de a szerencsétlen fickó akkor már nem értette, hogy mi bajom van. És csak úgy tudtam megtörtni az ördögi kört - megmutatni, hogy én ezt tényleg nem akarom tovább eltűrni - hogy szakítottam.
2. Megoldottam helyette. Egy sor dolog volt, amit neki kellett volna megoldani. Vagy azért, mert az ő problémája, vagy csak azért, mert az egy olyan férfias dolog egy kapcsolatban. És amikor nem ment, vagy nem ment elég gyorsan, és nem volt türelmem kivárni, vagy nem tudtam nézni, hogy nem történik semmi, akkor előbb-utóbb megcsináltam helyette. Ha a haverjai méltatlanul bántak vele, akkor balhéztam helyette. Ha valaki le akarta húzni, közbeszóltam. Ha nem hívott randira, szerveztem magunknak. Ha nem vitt el nyaralni, elvittem én őt. Mindez persze az én igényeim szerint történt. És amikor hozzászokott ahhoz, hogy neki a kisujját se kell mozdítani, mégis minden frankó, akkor már teljesen érthetetlen volt, hogy minek támasztok elvárásokat. Úgyis megcsinálom én...
3. Hálát vártam volna. Mivel ezek után másoktól az a visszajelzés érkezett, hogy az én pasim mennyire szerencsés, ezért szívesen elhittem, hogy lehetne egy kicsit hálásabb. De ő frankón nem értette, hogy miért kéne, hiszen nem tudta, hogy én kizárólag az ő kedvéért jártam abba a kocsmába, vagy kizárólag az ő kedvéért néztem azokat a filmeket. Ezért nem értette, miért várom el, hogy ő cserébe érdeklődjön az én dolgaim iránt, és jöjjön el velem néha egy romantikus filmre.

Nagyon könnyű volt ebbe belekeveredni. Az ember összejön a lila ködben és egyáltalán nem mérlegeli, hogy a másiknak milyen képességei, igényei, érdeklődései vannak. Aztán ahogy a dolog komolyra kezd fordulni, egyre több dologra lenne szükség. És lehet, hogy a lila ködben nem vettük észre, hogy a másik egyszerűen nem vevő azokra a dolgokra. Lehet, hogy nem vettük észre, hogy beláthatatlan idő lenne, ha meg is akarná tanulni. És ekkor, hogy a kapcsolatot mentsük, elkezdjük tömködni a lyukakat, elkezdünk megcsinálni helyette mindent, nehogy szembesülni kelljen azzal, hogy ő nem az a férfi, akire szükségünk van. 

És hirtelen ott találtam magamat, hogy az anyja voltam egy velem egyidős férfinak, aki dacosan viselkedett velem. És ezen a ponton egyedül magamat okolhattam, hiszen én okoztam az egészet.