Amíg felnőttem, végig az volt a benyomásom, hogy az élet olyan kemény, hogy én biztos, hogy belehalok! Mindent véresen komolyan vettem, ha valamit elrontottam, az hatalmas para volt! Nem csináltam meg a matekleckét? Elrontottam egy dolgozatot? A végén kezdtem elhinni, hogy nekem aztán sose terem babér, mert ennyire béna vagyok!
És ahogy olvasom, a mostani iskolások sincsenek ezzel másként, sőt!
Aztán teltek-múltak az évek és lassan rájöttem, hogy mindaz, ami miatt ennyire aggódtam, tök részletkérdés volt. Az, hogy fizikából 4-es dolgozatra még javítót írtam önszántamból, az legalábbis teljesen felesleges volt, hiszen úgysem ebbe az irányba tanultam tovább. Az pedig, hogy egy idő után már önkéntes önostorozásban vettem részt, az a marhaság netovábbja.
Persze, minden probléma komolynak tűnik, amíg az ember benne van nyakig. És amíg a szülők azon versenyeznek, kinek kitűnőbb a gyereke, addig egy négyes is számít.
De mi lenne, ha az lenne a cél, hogy a gyerek boldoguljon az életben? Mi lenne, ha elvonatkoztatnánk a jegyektől és az életre készülne fel? Vagy valakitől a munkahelyén megkérdezték, hányasok voltak a bizonyítványában? Vagy valaki jobban boldogult csupán attól, mert tudta, mikor volt az Aranybulla?
Nem? Akkor mit kellene inkább megtanulni?
