A legnagyobb közhelyek a legnagyobb igazságok...

avagy mosolyogj, s a világ visszamosolyog rád!

Most, hogy a Facebookon így elszaporodtunk, lépten-nyomon mindenféle panaszokat lehet olvasni. Hogy szóltak hozzám, nem állt fel a buszon, nem adott csirkecombot.

Alkalmanként lehet, hogy szar napunk van, vagy csak úgy általában nem tudjuk, milyen kifejezés ül az arcunkon, ami a másik ember hozzánk állását nagyban befolyásolja! A világ egy tükör! Senki nem azért bunkó, mert ez a kedvenc hobbija!

Nyilván megnyugtató és főleg kockázat és konfliktusmentes a Facebookra írogatni ahelyett, hogy a másikkal azonnal tisztáznánk a helyzetet. A Facebookra írogatva senki nem fogja utólag megmondani, hogy lehet, hogy én is úgy szóltam oda (mint annak idején az indexes újságíró meg a csirkés étterem balhéja... alig volt egyoldalú a panaszos cikk).

A Facebookon mindenki meg fog nyugtatni, hogy a másik milyen bunkó, én meg legközelebb ne is menjek oda. Én meg jól megnyugszom, most már mindenki utálja, nekem meg nagyon igazam van, remek.

Amikor korábban én is ilyen problémalistázó voltam, akkor valahogy mindig nagyon sok listáznivalót találtam! Mindig észrevettem, mindig szóvá tettem, sose tűrtem semmilyen ellenvéleményt, mert hát én láttam! Főleg, amikor velem volt szemét! És mindig el is mondtam, hogy neki mit kellene csinálni. Ettől változott bármi? Nem.

Ekkor elkezdtem megsértődni, és lehetőség szerint szóba sem álltam ezekkel az illetőkkel. Ez egészen addig nem is tűnik bajnak, amíg nincs valami feltétlen dolgunk velük. Mert mondjuk családtag, vagy kolléga. Akkor a szóba nem állás nem, hogy nem javít a dolgon, de legalább sokat ront.

És aztán egy ponton rájöttem, hogy magamnak kell tenni a dolgokért. Mert a másikra hiába várok. Különben is, ha nem mutatom meg azt a példát, hogy hogyan állítsunk magunkon, akkor milyen jogon várom el tőle, hogy ő mindent megtegyen? Ha én csak rá mutogatok, ő csak vissza fog mutogatni és... patthelyzet.

Az elején nehéz volt, de elkezdtem mindig azon gondolkodni, hogy a másik milyen logika alapján juthatott oda, ahol van. Nehéz beleképzelni magunkat valaki helyébe, aki ellenszenves, de - egy kis tanulás után - ment. És amikor láttam, hogy milyen problémája van, hogy esetleg kétségbe van esve és ez az utolsó próbálkozása "jobb a semminél" címszóval, akkor már nem voltam rá mérges. És ha nem vagyok rá mérges, akkor sokkal kedvesebben lehet odamenni és megszólítani.

Persze ezt a dolgot még sokat kell gyakorolni. De már eltelt elég idő, hogy lássam, ezzel változik az emberek hozzám állása. Ha valahol baj van, azt a legtöbben támadásként élik meg mindkét oldalon. És megkönnyebbült meglepődéssel reagálnak, ha valaki nem így kezeli.

Szóval lehet a problémákat listázni és kipletykálni, vagy lehet saját magunkon állítani, ha nem tetszik, amit a "tükörben" látunk.

A világ egy tükör.

Mosolyogj, s a világ visszamosolyog rád!