Emlékszem egy beszélgetésre, amikor még javában benne voltam egy teljesen fölösleges, de cserébe sok energiát igénylő játszmámban. A beszélgetés arról zajlott, hogy napi pár órát rá kellene szánnom egy bizonyos tanfolyamra, az milyen jó lenne nekem. Igen, én is láttam, hogy jó lenne nekem, de amikor szóba került, hogy napi! pár! órát! kellene ezzel tölteni, akkor nem értettem. Hogyan? Mikor? Hát ez nem ilyen egyszerű! Az nem úgy megy ám!

Nos, arra a tanfolyamra akkor nem mentem el. Elkezdtem viszont másikakat, kisebbeket, egyiket a másik után, és így apró lépésenként eljutottam oda, hogy egy ponton teljesen kiszálltam abból a konkrét, teljesen fölösleges, de cserébe sok energiát igénylő játszmából. Már csak ettől sokkal jobb lett az életem, hogy ebből az egyetlen játszmából kiszálltam! Nem szánok rá egy csomó időt, pénzt, energiát, figyelmet, úgyhogy mindezeket valami értelmesebbre tudom fordítani.

Nagyjából ezzel egy időben vettem észre azt, hogy tudásilag valami még többre vágyom. Százával voltak a kisebb felismeréseim, de valami világrengetőbbet szerettem volna. Olyat, amiről már esetleg nem kell másoknak mesélni, mert látják, amikor rám néznek. Szerintem te is ismered ezt az érzést.

Amikor az ember tanul, de egy idő után már úgy érzi, nem tud ugyanezen a szinten továbblépni. Például ha eddig könyveket olvasott a témában, akkor nyitott lesz, hogy elmenjen egy rövid előadásra. Ha már járt előadásokra, akkor esetleg bevállal egy kisebb tanfolyamot. Aztán egy komolyabbat. Ha már több komolyabb tanfolyamon túl van, esetleg rutinná vált, hogy ezeket nézi és beiratkozik, akkor hátha lehet még egy szintet ugrani felfelé... 

És eközben azt veszi észre, hogy az elmúlt néhány évben az élete gyökeres fordulatot vett. Kiszállt néhány teljesen fölösleges, de cserébe sok energiát igénylő játszmából. A megmaradt energiáját tudás megszerzésére és építő dolgokra tudja fordítani. Már egy kicsit jobban érti, hogy mennek a dolgok, ezért amiket kitalál, működni tudnak. Már nem fél és nem ideges nonstop, és valahogy az emberek is varázslatos módon megváltoznak körülötte. Először csak egy picit.

És ez még csak az út eleje. Én így léptem rá.

Biztos mindenki életének megvan az a szakasza, amikor szeretne mindenkinek megfelelni, szerené mindig azt mondani, amit hallani akarnak és szeretne mindenkivel kedves lenni. Aztán az erre való törekvésben az ember lassan felörlődik és elkezdi minél kevésbé érdekelni, hogy mindenkinek tetsszen, de néhányunkban még megmarad az arra való igény, hogy ettől függetlenül valami konstruktívat hozzunk ki a dolgokból.

Olvasmányaim során egy sor nagyon meglepő dologra lettem figyelmes. Az igazságosság, vagy a jó szándék nevében olyan dolgokat csinálunk, amik senkinek nem válnak hasznára. Annak sem, aki nyújtja, annak sem, aki elfogadja, de ha ezeket elmulasztjuk, akkor a társadalom azon nyomban faragatlan tuskónak titulál. Például ha a tehetetlenkedő barátunknak magunk oldjuk meg a problémáját, mert "rossz nézni". Vagy mindent eltűrűnk, esetleg anyagilag fedezzük a hülyeségét, mert "mi lesz vele".

Ilyen és ehhez hasonló esetekben úgy találtam, hogy ha az ember a társadalmi elvárásnak megfelelően viselkedik, akkor egyszerűen csak visszatart bárkit, akinek egyébként szíve szerint segíteni akar! A jó szándék nevében visszatartja a fejlődéstől, nem motiválja, nem sarkallja változtatásra, felelősségvállalásra, hanem csak beleringatja abba, hogy a téves elképzelései tulajdonképpen rendben vannak.

A társadalom mellett még a segítségre rászoruló ember is ráerősít a faragatlan tuskó érzésre, hiszen ha nem ugrunk úgy, ahogy neki kellemes lenne, hanem valami tényleg merészet mondunk, teszünk, akkor megbántódik, megsértődik, kötekedni, kiabálni kezd, de legalábbis éles kritikát kezd megfogalmazni azzal szemben, aki neki segíteni próbál. Legjobb esetben is csak utólag jön rá, hogy hálás lehet.

És hogy honnan tudjuk, hogy mi az igazi segítség, és mi csak játszma? Gondoljuk végig a következményeit. Mit kommunikálunk a másiknak a tetteinkkel? Ha a következmények kedvezőek, akkor a segítség valódi volt.

Már kicsi koromtól nagy volt az igazságérzetem. Észrevettem, ha valami nem frankó és elég hamar szóvá is tettem. Aztán nemrég azon kaptam magam, hogy az évek során problémalistázó lettem. Gyakorlatilag már főként arra fókuszáltam, hogy milyen igazságtalanságok esnek meg körülöttem, nehogy lemaradjak valamiről és ne tudjak kardoskodni. Aztán ebben egy idő után elfáradtam, és úgy döntöttem, hogy dehogy akarok én problémákkal foglalkozni, főleg nem máséival, főleg nem az összes körülöttem lévő emberével!

Ahogy így eltávolodtam a régi kedvenc hobbimtól, a "beleokoskodástól", egyszer csak az a benyomásom támadt, hogy valószínűleg nem is kell minden egyes igazságtalanságot egyesével megvizsgálni ahhoz, hogy megtudjuk magunkról, milyen emberek vagyunk. Nem kell belemenni a részletekbe, hogy ki mit mondott, mit tett ellenünk, hogy tolt ki velünk, vagy hogy képzeli, hogy mit mondott rólunk valaki másnak.

Csak annyi érdekes, hogy gyakran esnek-e meg ehhez hasonló elszomorító dolgok például velem. Ha igen, akkor az jelentheti azt, hogy valamiért ezeket az embereket vonzom be, ami nyilván problémás, de valamilyen esetleges játszmámban meg nagyon jó mellékszereplők.

Ebből a gondolatmenetből aztán egy sor felismerésem lett. Egy szó, mint száz: ha úgy találjuk, hogy csupa hülyével vagyunk körülvéve, akkor ez jelentheti azt, hogy valami nagyon érdekes játszmát játszunk... amiből nekünk kell kijönni, ha változást akarunk! Igen, már megint ott tartok, hogy magunkon kell állítani, ha valami nem tetszik az élet tükrében...

És ha jó az irány, akkor azt onnan fogjuk észrevenni, hogy hirtelen kevésbé lesznek hülyék. Hirtelen a dolgok elkezdenek kicsit jóra fordulni.

Téged mennyi hülye vesz körül?

Sokat írnak és néha elcsodálkozunk az angol királyi ház etikettjén. Általában túlzásnak tűnik mindaz a szabályözön, aminek ők megfelelni kénytelenek, de a minap szöget ütött a fejembe, hogy ha ezeket a szabályokat egy sima átlagember nem tartja be, még azt is megszóljuk!

Ha valaki ízléstelenül, a korának nem megfelelően, túl kihívóan öltözködik, ha ápolatlan a haja, ha nem ad az arcápolására, megszóljuk!

Ha érett felnőtt korára nem tanult meg rendesen köszönni, kezet fogni, bemutatkozni, megszólalni, megszóljuk!

Ha valaki felnőtt korában nyilvános helyen egymást tapogatja, csókolgatja, sőt, aki pl. az amerikaiaktól átvett módon mindenkit azonnal ölelget, azt megszóljuk!

Ha valaki nem tud illendően társalogni, kötekszik, trollkodik, félresikerülten humorizál, azt megszóljuk!

Ha nem tud késsel-villával kulturáltan enni, ha nem tudja, milyen ételhez mit illik inni, vagy nem tudja, melyik csészét, poharat hol, hogyan kell megfogni, megszóljuk!

Sőt, ha egy nagyobb családi eseményen nem tudja, hova üljön, kivel álljon szóba, hogyan illik viselkedni, azt is megszóljuk!

Ezért úgy tűnik, bár nekünk nem dukál sem élethosszig tartó beleszokás ebbe az elvárt viselkedésbe, sem később egy több hónapos gyorstalpaló, mint a két újdönsült hercegnének, végső soron mindannyian angol nemesek vagyunk...

A legnagyobb közhelyek a legnagyobb igazságok...

avagy mosolyogj, s a világ visszamosolyog rád!

Most, hogy a Facebookon így elszaporodtunk, lépten-nyomon mindenféle panaszokat lehet olvasni. Hogy szóltak hozzám, nem állt fel a buszon, nem adott csirkecombot.

Alkalmanként lehet, hogy szar napunk van, vagy csak úgy általában nem tudjuk, milyen kifejezés ül az arcunkon, ami a másik ember hozzánk állását nagyban befolyásolja! A világ egy tükör! Senki nem azért bunkó, mert ez a kedvenc hobbija!

Nyilván megnyugtató és főleg kockázat és konfliktusmentes a Facebookra írogatni ahelyett, hogy a másikkal azonnal tisztáznánk a helyzetet. A Facebookra írogatva senki nem fogja utólag megmondani, hogy lehet, hogy én is úgy szóltam oda (mint annak idején az indexes újságíró meg a csirkés étterem balhéja... alig volt egyoldalú a panaszos cikk).

A Facebookon mindenki meg fog nyugtatni, hogy a másik milyen bunkó, én meg legközelebb ne is menjek oda. Én meg jól megnyugszom, most már mindenki utálja, nekem meg nagyon igazam van, remek.

Amikor korábban én is ilyen problémalistázó voltam, akkor valahogy mindig nagyon sok listáznivalót találtam! Mindig észrevettem, mindig szóvá tettem, sose tűrtem semmilyen ellenvéleményt, mert hát én láttam! Főleg, amikor velem volt szemét! És mindig el is mondtam, hogy neki mit kellene csinálni. Ettől változott bármi? Nem.

Ekkor elkezdtem megsértődni, és lehetőség szerint szóba sem álltam ezekkel az illetőkkel. Ez egészen addig nem is tűnik bajnak, amíg nincs valami feltétlen dolgunk velük. Mert mondjuk családtag, vagy kolléga. Akkor a szóba nem állás nem, hogy nem javít a dolgon, de legalább sokat ront.

És aztán egy ponton rájöttem, hogy magamnak kell tenni a dolgokért. Mert a másikra hiába várok. Különben is, ha nem mutatom meg azt a példát, hogy hogyan állítsunk magunkon, akkor milyen jogon várom el tőle, hogy ő mindent megtegyen? Ha én csak rá mutogatok, ő csak vissza fog mutogatni és... patthelyzet.

Az elején nehéz volt, de elkezdtem mindig azon gondolkodni, hogy a másik milyen logika alapján juthatott oda, ahol van. Nehéz beleképzelni magunkat valaki helyébe, aki ellenszenves, de - egy kis tanulás után - ment. És amikor láttam, hogy milyen problémája van, hogy esetleg kétségbe van esve és ez az utolsó próbálkozása "jobb a semminél" címszóval, akkor már nem voltam rá mérges. És ha nem vagyok rá mérges, akkor sokkal kedvesebben lehet odamenni és megszólítani.

Persze ezt a dolgot még sokat kell gyakorolni. De már eltelt elég idő, hogy lássam, ezzel változik az emberek hozzám állása. Ha valahol baj van, azt a legtöbben támadásként élik meg mindkét oldalon. És megkönnyebbült meglepődéssel reagálnak, ha valaki nem így kezeli.

Szóval lehet a problémákat listázni és kipletykálni, vagy lehet saját magunkon állítani, ha nem tetszik, amit a "tükörben" látunk.

A világ egy tükör.

Mosolyogj, s a világ visszamosolyog rád!

Itt az "új év", valami újnak a kezdete. Ilyenkor készülünk egy új időszakra, terveket szövögetünk.

Ám az emberek többsége csak akkor találkozik a konkrét célok állításának szükségességével, amikor valamilyen sales-es bizniszbe kezd. Én is akkor találkoztam először ezzel a dologgal, bár ahogy mindenkinek, nekem is volt elképzelésem arról korábban, hogy mit akarok. 

Nyilvánvaló, hogy ha az emberrel egy sales biznisz képzésén íratják le a céjait, akkor simán azt gondolja, hogy annak az üzletnek a kapcsán fogja tudni megvalósítani. Odaképzel üzleti eredményeket, partnereket, bónuszcsekkeket és már érzi az új autó szagát, amit majd megvehet. Hát én is így voltam!

Egy alkalommal Brian Tracy előadását hallgattam a témáról, aki azt mondta, hogy ha leírod a céljaidat, akkor - lehet, hogy elteszed, elfejelted, és egyáltalán nem nézegeted naponta, attól még meg fognak valósulni. Hát - gondoltam magamban - nekem megér tíz perc írogatást egy papírra az, hogy az álmaim valóra váljanak.

Ezzel kapcsolatban két nagyon érdekes dolog történt. Az egyik, hogy valóban: az év elején leírt, az adott évre szóló céljaim nagy százalékban tényleg megvalósultak, pedig év közben tényleg elfelejtettem, hogy egyáltalán leírtam bárhova. A másik meglepő dolog az volt, hogy teljesen más úton valósultak meg, mint ahogy én előre elképzeltem.

Szóval írd le! Írd le bátran, és ne legyél szerény! Itt az "új év", valami újnak a kezdete. Ilyenkor készülünk egy új időszakra, terveket szövögetünk...

Állandóan azt veszem észre, hogy az emberek szeretnek nemlétező opciókból válogatni. Mit jelent ez?

Felmerül egy probléma, amire van egy-két-három megoldási javaslat, de ők juszt is a negyedik-ötödik verziót akarják, ami nagyjából a csodavárással tud határos lenni.

Például valaki alkoholista. És a környezete azt akarja, hogy ne legyen az. Ez nagyon szép, de mennyi esély van rá, hogy a környezet ezt elérje?

Vagy valaki "hülye". Váratlan és követhetetlen logika alapján gondolkodik, ezzel esetleg károkat okozva. Ilyenkor a környezet elkezdi elvárni, hogy az illető változzon meg. "Mondd meg neki...!" "Viselkedjen már...!" Milyen tapasztalatok mutatják azt, hogy a "megmondás" után egy ilyen ember majd gyökeres fordulatot véve hirtelen velünk egyformán kezdi látni a világot?!

Semmi!

Ehhez nem kell marha okosnak lenni. Elég csak végigvenni a vonatkozó tapasztalatokat és kihagyni az ezeknek ellentmondó javaslatokat.

Jaa, hogy ami megoldási javaslat marad, az nem tetszik?! Hát ezért probléma a probléma, és nem társasjáték egy teadélutánon.

Szóval marad a döntés: tényleg akarunk változást, vagy csak úgy akarunk csinálni, mintha...?

Mostanában népszerűtlenebb napjaimat élem.

Mostanában van porondon, hogy számot vessek néhány döntésemmel.

Mostanában jövök rá, hogy ezen szóban forgó döntések valószínűleg hibásak voltak. Úgyhogy itt az ideje némi önkritikát gyakorolni.

Például. Én nagyon szeretek segíteni másoknak. Egy ideje már felhagytam azzal, hogy mindenki életébe belokoskodjak, de amikor valaki hozzám fordult tanácsért, annak szívesen adtam. Valamit mindig tudtam mondani.

Ezzel kapcsolatban eddig két dolgot vettem észre, amik igazolják, hogy ezt spec elb@sztam. 1: aminek figyelmet szentelsz, az fog gyarapodni. Így tehát ezekkel az emberekkel és tanácsokkal kapcsolatban további problémák merültek fel újra és újra. 2: a fölösleges időm ment el az okoskodással, mert többségében a tanácsokat nem fogadták meg, ezért újra és újra ugyanolyan problémákról hallgattam panaszkodást. Nekem ment az időm, a másik meg nem becsülte meg az ingyen tanácsot, úgyhogy neki se lett semmivel jobb.

Szerencsére megvannak az ajánlásaim, ha szakszerűbb helyre akarnak ezek az emberek fordulni, tudok nekik embert, könyvet, tanfolyamot ajánlani, ki mire nyitott. És ezen a ponton úgyis kiderül, hogy a problémát tényleg meg akarják-e oldani, vagy csak feszültséglevezetés volt nekem panaszkodni.

A másik csapda, amibe beleestem, a fentivel van kapcsolatban. Mivel engem nagyon érdekel az emberi gondolkodás, egy rakás olyan információm van, ami másnak nincs. Ezért amikor valaki valami marhaságot követ el, akkor hajlamos vagyok "szépen szólni". "Légyszíves ne csináld." "Ilyet nem mondunk." És azon kapom magam, hogy úgy viselkedek, mint egy óvónéni és a saját érdekem védelme helyett a másikat tanítgatom valamire, amire ő nagy eséllyel nem is nyitott ott és akkor. Ezt abból gondolom, hogy ezek a dolgok újra és újra előfordulnak, tehát az üzenet nem ment át.

Furcsa ezt mondani, de nekem itt az tűnik fel megoldásként, hogy sokkal önzőbbnek kell lennem. A kéretlen segítség rosszul sül el, cserébe nekem is megy az időm és hiába várom a köszönetet.

Mit gondoltok?

Sokszor az embernek van valami elégedetlensége a világgal, vagy valamilyen vágya, amit aztán másoknak elmond. Több emberen vettem már én is észre, hogy bizonyos dolgokról újra és újra beszélnek.

A dolog ott válik számomra érdekessé, amikor egy hosszabb idő eltelte után rákérdezek, hogy egyébként miért nem tesz semmit azért, hogy ez a dolog megvalósuljon.

Erre kapok valami magyarázatot, de utána általában az az érdekes fordulat következik, hogy az illető nem beszél róla többet! Ha pedig ezek után egyszer később rákérdezek, hogy mi újság ezzel a dologgal, akkor már megkapom, hogy "akkor befogom a pofámat", vagy legalább azt, hogy "már két hónapja szóba se hoztam".

És ettől megoldódott? Akkor már minden rendben van? Ha akarok egy remek pasit, de már két hónapja nem beszélek róla, mert tenni kellene érte, akkor az rendben van? Ha a cimborám megbántott, de többet nem panaszkodok, akkor a lelkemből elmúlik a fájdalom?

Amit nem teszünk ki a netre, vagy az arcunkra, az nem is létezik?

Néha olyan szituációba kerültem, hogy egy másik ember ígért valamit, majd amikor eljött a számadás napja, kiderült, hogy a dolog nincs kész. Én pedig hamar ott találtam magam egy olyan helyzetben, hogy el kellett döntenem, miként vélekedek erről a meg nem csinálásról.

A magyarázás alapján ítéljem meg? Vagy az eredmény hiánya alapján?

Mert persze a dolgok el nem készültének soha nem az az oka, hogy az illető tett rá nagy ívben. Mindig valami akadályba ütközött. Hogy a dolgok nem úgy alakultak. Hogy nehezebb volt, mint várta. Hogy közbejött valami.

El tudom képzelni, hogy egyszer-egyszer el lehet fogadni a magyarázatot. Nem jöhet össze minden elsőre, lehet, hogy alá-, vagy túlbecsültük az ügyet.

De mit csinálunk, ha egy ilyen dolog elhúzódik? Ha várunk, várunk a másik által vállalt feladatra, de az csak nem készül el. Ha nem készül el, de mindig van egy remek kifogás, hogy miért nem, hogy kinek a hibája.

Nos, nálam egy idő után az ilyen emberek a lehető legrosszabb besorolás alá kerülnek.

Mindenkinek van egy gondolata arról, hogy adott vállalásokat mennyi idő alatt lehet biztos teljesíteni. Előbb-utóbb mindenki eljut oda, hogy "ennyi idő alatt már biztos meg tudta volna oldani, ha akarja".

Innentől a kifogásmesélők kizárólag a tetteik alapján lesznek megítélve. Innentől kifogás ide, vagy oda, egyszerűen tudni fogjuk, hogy rájuk nem lehet számítani, vagy akár azt, hogy eszük ágában sincs...

Én csak nagyon későn jöttem rá, hogy a tettek tényleg beszélnek.

Van olyan szituáció, amit átértékeltek ez alapján?