Egyre nagyobb divat "tudatosnak" lenni. Fejtegetni, hogy miért vannak a dolgok úgy, ahogy. Magyarázatokat, megoldásokat  keresni. A magunk, de főleg mások számára.

Biztos olyan fejem van, mint aki rászorul, mert nekem nap, mint nap adnak tanácsot az ismerőseim a dolgaimat illetően. Egyes jelenségeket kineveznek problémának, felfedeznek háttértartalmakat és elmondják, hogy ahogy eddig csináltam, az nem jó.

Pl. hogy a volt férjemmel "ilyen jóban vagyok". (Értsd: megállapodtunk mindenben, azóta is szót értünk, ergo a környezetünk nem azt hallgatja másfél éve, hogy "mert az a köcsög és az anyja mindenit". Kell neki a kávéfőző? Nagyon jó, nekem meg pont útban van. Átjön, elviszi. Puszi.)

Persze más szemében a szálkát...

Néha át kéne gondolni, hogy a nagy jószándék és megvilágosodás hevében mit címkézünk rossznak. Hogy egyáltalán probléma-e a probléma. Hogy tényleg érdemes-e törekedni a megszokottra... 

Vajon a tanácsadónak jóra fordult az élete az általa vallottaktól? Szót ért az exekkel? Milyen a jelen kapcsolata? Családi hangulat? Kijön a rokonokkal? Helyrehozta a rossz döntéseit? Tanult belőle valamit? Letett az asztalra valamit? Vagy csak épp szeretne egy okos hozzászólást virítani?

Remek tanácsokra mindig vevő vagyok. Jó pap holtig tanul.

De nem tanács valamit problémának beállítani, csak azért, mert szubjektíve szokatlan. Nem tanács a másikat elítélni anélkül, hogy valamit jobban csinálnék. Nem tanács megmagyarázni, hogy a saját hibáimat inkább mégse én követtem el. És nem tanács a másik életét firtatni kizárólag azért, hogy a saját problémáinkkal ne kelljen foglalkozni.

Szóval a bölcsesség mértékegysége a: mi lett ettől jobb?