Az egész életemet önmagam keresésével töltöttem. Mert csak az nem akartam lenni, ami voltam.
Mindig szerettem volna beilleszkedni, de már kicsi koromban is klikken kívüli voltam. Mindenkihez tudott lenni egy jó szavam, de nem éreztem magam egyik csapat tagjának se.
Úgy éreztem, hogy nem hasonlítok rájuk eléggé, és ez talán így is volt.
Szerettem volna tervezgetni az életemet, de valahogy sehogy nem láttam meg, melyik irányba tudnék elindulni. Kellett volna valami jó szakmát tanulni, ami jól is fizet, de az ilyenek kevésbé tetszettek. Kellett volna valamilyen karriert elgondolni, de az első lépésig se jutottam. Szerettem volna valami nagyobb célt is véghez vinni, de ez csak álom maradt.
Tiniként, fiatal felnőttként, aki még magát sem találta meg egyáltalán, egy ponton még azt is megkaptam, hogy valaki más életét, céljait, munkáját kell valahogy számításba venni, esetleg folytatni. Minderről még annyit sem tudtam, mint a saját életemről. Fater halálával kész is volt a káosz.
Úgy gondoltam, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Majd valaki elrendezi. Én pedig, mint ha mi sem történt volna, tervezgetek tovább egy olyan életet, amiben remélhetőleg átlagos lehetek. Elmentem az egyetemre, próbáltam nézegetni állásajánlatokat, aztán végül belevágtam az Amway üzletbe. Láttam értelmét, egy csomót tanultam ezalatt és reménykedtem, hogy ez lesz az... De valahogy az Amway üzlet nem sikerült nekem. Akinek volt pénze, annak azért nem voltam reális, mert mit kepesztek ezzel, akinek meg nem volt, annak meg azért, mert ők nem tudják megvenni ezeket a drága cuccokat. Az ottani tanulmányaim ezen már nem segítettek, úgyhogy szép lassan abbahagytam.
Mindenképpen szerettem volna bebizonyítani azonban, hogy én tudok keményen dolgozni (mert volt, aki nem hitte el és csak legyintett). Ezért cégeket alapítottam, ahol a célt el is értem: kőkeményen dolgoztam, úgyhogy aki akarta, megláthatta. Aki nem akarta, az nem.
Közben reméltem, hogy a szerelmet is megtaláltam. Egy hozzám hasonló hátterű, de egész más érdeklődésű fiúval jártam, akivel összeházasodtunk. Azt gondoltam, hogy mivel mi lakástörlesztés kemény éveit így megúsztuk, rögtön belecsaphatunk a tutiba. De még évekig nem tudtunk továbblépni, hiszen nem éreztük magunkat késznek a családalapításra. Mire készen lettünk volna, addigra elszartuk a kapcsolatot és elváltunk.
Mi, akiket mindenki azért irigyelt, mert mindenünk megvan ahhoz, hogy boldogok legyünk. Az emberek figyeltek minket, hogy mihez kezdünk magunkkal. De nem tudtunk mihez kezdeni, mert még azt sem tudtuk, kik vagyunk. Még mindig úgy ismernek, hogy XY fia/lánya. Még saját személyiségünk sem volt akkoriban. És utólag azt hiszem, erről a kapcsolatról sem döntést hoztunk, hanem csak "így alakult". Aztán egy idő után már "amúgy alakult".
Erre a nagyon fontos részletre csak nagyon későn jöttem rá: hogy nem hoztunk döntést. Illetve én arról hoztam döntést, hogy ezzel az egésszel nem akarok foglalkozni, legyen már valaki, aki elrendezi helyettem. És lett is.
És a dolog önálló életre kelt. És belekeveredtem dolgokba. És rosszul alakultak. És folyton baj volt.
És valahogy mindaz, amit ignorálni akartam, amit le akartam rázni magamról, újra és újra az arcomba dörgölte magát és elállta az utat minden más felé.
