Ezidáig fél életen át az elől menekültem, hogy örökös vagyok.

Ez határozta meg az életemet, ez határozta meg az irányt, amit választanom "kellett", ez volt az, amiért szerettek, amiért utáltak, amiért sajnáltak és amiért irigyeltek.

Emiatt voltam a figyelem központjában és emiatt kezdtem menekülni. Emiatt éreztem úgy, hogy folyamatosan tisztáznom kell magam, hiszen nagyjából semmit nem tudtam magamra venni, amit ezzel kapcsolatban rólam gondoltak. Igazából már magam sem tudtam ki vagyok, hogy kivé tett ez a folyamat.

Amikor 17 éves voltam, fater meghalt és hagyott ránk néhány dolgot. Vagyont, tartozást, káoszt, soha vissza nem térő beszélgetéseket, lezáratlan vitákat és egy sor kérdést, hogy ki is volt amúgy ő...

Azt, hogy meghalt, fél Dunaújváros tudta. Mindenki állatira figyelte, hogy mi lesz velünk. Egyáltalán nem voltunk erre felkészülve, mivel csak 43 éves volt. Fater nagyon tudott keverni, voltak jó húzásai, de nem hiszem, hogy valaha felmerült volna bárkiben, hogy mi mihez kezdenénk mindazzal, amit ő elért. Még messze lett volna annak az ideje, hogy bármit át akarjon adni, hiszen fiatalkorúak voltunk.

Én a magam részéről azt mondom, hogy a lehető legrosszabb döntéseket hoztam ezzel kapcsolatban.

 A következő pár posztban erről fogok írni...