Sok helyen láttam, és úgy fest, ez egy elég népszerű játszma emberek körében. Ez a "mindent megtettem" játszma. De valójában mi mindent tesznek meg? Valóban csomó mindent csinálnak, felmutatható, akár mérhető dolgokat, de valamit mégsem, ami fontos lenne és ami valóban változtatna az adott helyzeten. És az az egy hiányzó dolog lehet, hogy nem is annyira lenne nehéz, nem követelne akkora áldozatot, mint a "mindent megtevés" napi elemei, csak éppen annyira kívül esik az illető gondolatmenetén, hogy fel nem merül, hogy pont azt a dolgot kellene meglépni.

Pl. vannak azok a fajta emberek, akik már-már mártírságba hajlóan áldozzák fel magukat a szeretteikért. Ettől hálát várnak és megbecsülést, ami gyakran nem érkezik meg. Miért? Mert a másikaknak az már természetes, fel sem tűnik, hiszen a mártír viselkedése ezt magában foglalja és nekik ez megfelel. Tehát a mindent megtevés keretein belül mi lenne az egyetlen hasznos dolog, ami lényegesen változtatna bármin? A mártírság alább hagyása. Az önzőség kipróbálása.

Vagy fordított esetben azok számára, akik minden bajért mást okolnak, nem az lenne a sorsfordító "mindent megtevés", hogy most valaki mást hibáztatnak, mint eddig, hanem hogy választanak egy dolgot, amiért felelősséget vállalnak saját maguk és megvizsgálják, hogy tudnának benne változást elérni.

Ezek alapján mire jutottatok? Tényleg mindent megtettetek?

Vagy nem?

Pár évvel ezelőtt eljött az a pont, amikor úgy éreztem, hogy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Akkor épp egy sales bizniszt toltam, meg voltam győződve, hogy a termék milyen klassz (a mai napig használom), de a vevőjelöltek csak nem akarták megvenni. Mindenki hasonlóan reagált, ami számomra elég érthetetlen volt. "Majd beszélünk", és soha többé nem vették fel a telefont.

Nos, itt kezdett gyanús lenni, hogy bennem lehet valami, amire így reagálnak. Arra gondoltam: nem lehet, hogy mindenki pont ugyanúgy hülye! Nem értettem, mert a marha nagy jószándék vezérelt, amikor próbáltam őket megdumálni, de az eredmény hiánya magáért beszélt.

Tehát ekkor elhatároztam, hogy mindenért én vagyok a hibás. Elkezdtem külső emberek (barátok, különféle okos emberek) véleményét kérni, ehhez persze sok mindent részletesen el kellett nekik mesélnem, hogy tényleg átlássák a helyzetet.

Egy szó, mint száz, végül ki is derült, mit csináltam rosszul és azóta - bár nem űzök semmilyen sales bizniszt, ha valakit meg akarok dumálni valamire, általában sikerül. Szóval nekem ez a gondolatmenet bevált.

*** 

Azért írom ezt le, mert lehet, hogy sokaknak nem tetszik, hogy babusgatás és bólogatás helyett mindig oda lyukadok ki, hogy a "te életedért te vagy a felelős". Lehet, hogy első ránézésre könnyebb azt mondani, hogy "hát a másik hülye". Lehet, hogy nagyon meg tudjuk magyarázni, miért a másiknak kellene állítani magán.

De ha már így alakult, akkor tulajdonképpen ebből a két dologból lehet válogatni: mutogatunk másra, magyarázkodunk és semmi nem változik, vagy... vagy ti is eldöntitek ezt ugyanígy és varázslatos dolgok kezdenek el történni.

Melyik legyen?

Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. (Einstein)

Ehhez képest állandóan azt látom, hogy az emberek kútfőből akarnak megoldani olyan problémákat, amiket korábban ugyanazzal a kútfővel hagytak létrejönni. Ez olyan, mintha egy Eiffel-tornyos kirakóból most inkább a Tower-bridge-et akarnánk kirakni. Hogyan?

Ha szeretnél tiszteletet, de három diploma megszerzése nem volt rá elég, akkor valószínűleg már a negyedik se fog ezen segíteni. Akkor csinálj valami mást!

Ha megmondtad, és már ezerszer megmondtad, de mégsem megy át, akkor valahogy máshogy kell csinálni.

Ha mindent megteszel, de eredmény sehol, akkor lehet, hogy rossz a módszer.

De mindenekelőtt azt kell eldönteni, hogy TÉNYLEG el akarod érni azt az eredményt, vagy csak akarod, hogy mindenki lássa, hogy törekszel?

A körülötted lévők reagálnak, ha változtatsz.

Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban. (Gandhi)

Állandóan azt látom, hogy az emberek egymásra mutogatnak.

Persze, könnyebb egymást hibáztatni a konfliktusokért, a gyógyszergyárakat az életünk megrontásáért, vagy a Google-t azért, mert figyelik, mit csinálunk és aljas módon eladnak nekünk dolgokat.

Vagy a kezünkbe vehetjük ezt az egészet és megdolgozhatunk a szabadságunkért! Az interneten ma már minden információ hozzáférhető, bár az értékeset nem kínálják ezüst tálcán.

Megérthetjük, hogy működik a világ valójában, mit kell tennünk a sikerhez és hogy szerezzük vissza a saját életünk feletti kontrollt.

És akkor tudni fogjuk, hogyan kezeljük a hülyéket, hogy maradjunk egészségesek és hogy fordítsuk a saját javunkra, hogy a nagy testvér figyel minket (mindazt, ami köré ez a blog is épül).

Minden fenn van a neten! Olvass utána!

Van egy pár kivétel, de mostanában azt veszem észre, hogy erős nőknek azokat nevezzük, akik keményen tűrik a méltatlan helyzeteket. Összeszorítják a fogukat és már-már mártírságba hajlóan elhatározzák, hogy csakazértis.

Vagyis újra és újra ugyanabba a csapdába lépnek. Nem vonnak le semmilyen tanulságot azon túl, hogy a világ elbánik velük és a helyzet csak ismétlődik újra és újra…

Lehet, hogy tévedek, de szerintem az az erős nő, aki észreveszi ezeket a tendenciákat és ki tud lépni! Aki megfigyeli, mit tehet ő anélkül, hogy bárkitől engedélyt kellene kérnie, vagy bárki jó hozzáállására hagyatkoznia kéne.

***

Persze az erős nőkkel valahogy a férifiak nem jutnak dűlőre. Aki kigyakorolja, hogy oldja meg a problémáit anélkül, hogy másra legyen utalva, az – mint megtudtam – a férfiaknak nem nagyon pálya. Azt mondták, hogy kell, hogy egy nőnek szüksége legyen rájuk, de ha egy nő manapság boldogulni akar úgy általában, akkor ezt nem engedheti meg magának. Nem kényelmesedhet bele abba, hogy valakire majd mindig számíthat, mert mi van, ha nem?

Mi legyen ezzel az ellentmondással, hölgyeim?

Amíg felnőttem, végig az volt a benyomásom, hogy az élet olyan kemény, hogy én biztos, hogy belehalok! Mindent véresen komolyan vettem, ha valamit elrontottam, az hatalmas para volt! Nem csináltam meg a matekleckét? Elrontottam egy dolgozatot? A végén kezdtem elhinni, hogy nekem aztán sose terem babér, mert ennyire béna vagyok!

És ahogy olvasom, a mostani iskolások sincsenek ezzel másként, sőt!

Aztán teltek-múltak az évek és lassan rájöttem, hogy mindaz, ami miatt ennyire aggódtam, tök részletkérdés volt. Az, hogy fizikából 4-es dolgozatra még javítót írtam önszántamból, az legalábbis teljesen felesleges volt, hiszen úgysem ebbe az irányba tanultam tovább. Az pedig, hogy egy idő után már önkéntes önostorozásban vettem részt, az a marhaság netovábbja.

Persze, minden probléma komolynak tűnik, amíg az ember benne van nyakig. És amíg a szülők azon versenyeznek, kinek kitűnőbb a gyereke, addig egy négyes is számít.

De mi lenne, ha az lenne a cél, hogy a gyerek boldoguljon az életben? Mi lenne, ha elvonatkoztatnánk a jegyektől és az életre készülne fel? Vagy valakitől a munkahelyén megkérdezték, hányasok voltak a bizonyítványában? Vagy valaki jobban boldogult csupán attól, mert tudta, mikor volt az Aranybulla?

Nem? Akkor mit kellene inkább megtanulni?

Mondják, hogy az iskola az életre készít fel. Ez remek! Ekkor arra gondolunk, hogy megtanít minket szükséges tudásokra, helyes viselkedésre, jutalmazza a jót, kijavítja a rosszat és a végén a jó mindig győz: tovább tanul, jó állása lesz és boldogan él, amíg meg nem hal.

De mi történik? Vidáman belevágunk, aztán hamar rájövünk, hogy nem egészen erre gondoltunk, nem lehet kiszállni, tovább kell csinálni, stressz van, túl sok tennivaló van, alkalmanként kettős mérce van, nem jövünk ki a többiekkel, és még ha végül mindent ügyesen meg is oldunk, akkor is kilépve az érettségiről arra kell rájönnünk, hogy még mindig nem értjük, mi a fene folyik itt. Úgy érezzük, hogy a tanulás mellett egy rakás zavaró dolgot kell valahogy leküzdeni.

Nos, mondják, hogy az iskola az életre készít fel. Milyen is az élet? Melyik is a tanulás része a dolognak? A töri és matekóra? Vagy az, ahogy az emberrel bánnak és ahogy boldogul?

Próbáljátok meg a következő nézőpontot: fordítsátok meg a gondolkodást. A tanórák esetleg érdekesek, de a valódi tanulnivaló nem a könyvekben, hanem a sorok között van!

Tanuljátok meg, hogy kell a stresszt kezelni, az emberekkel elboldogulni és a saját javatokra fordítani mindazt, amit az előző percekben még bruttó szopásként tartottatok számon!

Az iskola az életre készít fel! Legyetek jó tanulók!

Sokféle írás szól arról hogy azt kapjuk, amire figyelmet szentelünk. Azt támogatjuk, azt teremtjük, azt megkapjuk, abból lesz több. Vonzás törvénye, ha úgy tetszik.

Vagy ha leakadunk a spiri vonalról, akkor csak az válik megszokássá, azt vesszük észre automatikusan.

Ha ilyen jól tudjuk ezt, akkor miért szentelünk ekkora hatalmas figyelmet felháborító dolgoknak? Miért olvassuk, kommenteljük, osztjuk?! Miért nem görgetünk azonnal tovább?!

Kibírnátok mondjuk egy hétig, hogy minden negatív dolgot elutasítotok? Minden bunkót, minden szánalmast, mindent, ami arról szól, hogy háborodjunk fel, vagy sajnálkozzunk közösen valamin, amivel ezen túlmenően semmi mást nem tudunk tenni...?

Kibírnátok, hogy kizárólag a jóra, építőre, logikusra figyeltek? 

Vedd észre te is a szépet! Dicsérd meg az okosat!

Tarts velem egy hétig a kihívásban!

Klassz lenne ilyeneket látni, töltsd fel #miknemvannak hashtaggel!

Mehet?

Hajrá!

Az előző bejegyzésben leírtakat figyelembe véve én pl. kipróbáltam a következőt:

Unokaöcsém a 18. szülinapja tájékán éppen erre vetődött és feljött egy kávéra. Gondoltam, hogy valami nagyon okosat kéne mondani neki, ami útjára bocsátja a nagy betűs életbe. Ezt találtam neki mondani, amit úgy tűnik, talán fontolóra is vett:

Amit esetleg a szülei elrontottak idáig, az egy dolog. De innentől kizárólag az ő felelőssége, hogy minden rendben menjen.

Tehát senkire nem kell mutogatni.

Igen, ennek az "életképtelen generációnak" sok pótolnivalója  van. De fiatalok, bírni fogják.

Hajrá!

A szülők sokan úgy gondolják, jó, ha mindent megadnak a gyereknek. Ez a dolog most éppen ott tart, hogy cikkeznek róla a neten, hogy "hagytunk felnőni egy életképtelen generációt"... biztos ti is olvastátok már.

És a generáció meg nem érti, miért utálja őket mindenki.

Úgy lettek felnevelve, hogy nekik minden jár, hogy mindenük meg kell, hogy legyen, hogy nehogy valamiben hiányt szenvedjenek, nehogy úgy kelljen járniuk, mint anno a szüleiknek (nem volt meg mindenük). Soha nem kellett megmozdulniuk, mert a szülői képességeknek társadalmilag az volt a mércéje, hogy mennyire van minden a seggük alá téve! Mert aki nem tud mindent megadni, az nyilván "szaranya".

Hát milyen szemetek vagyunk, nem? Elmondjuk, hogy képtelenek bármit elérni, amikor eddig magától értetődő volt, hogy mindent a seggük alá kell tolni!

A legnagyobb szemétség egy ilyen gyerekkor után a fejéhez vágni, hogy milyen önző, milyen szánalmasan képtelen. Hát honnan tudná? Vagy hogy tudna kb. 20 év után mindent bepótolni, amitől a jó szándék jegyében idáig meg lett kímélve, esetleg el lett zárva?

Milyen szemétség számonkérni rajtuk azt, amivel nem is volt alkalmuk találkozni!

De ha ilyen okosak vagyunk, akkor nyilván nem nagy gond mindent bepótolni a szülőknek is, ami az elmúlt 20 évből kimaradt. Megtanítani a gyereket a házimunka fortélyaira (mert nem jön rá magától), a viselkedésre, az illemre, a logikára és a túléléséhez szükséges egyéb jártasságokra.

Csak hogy ne érezze úgy, hogy át van verve, mint szar a palánkon.

Nem?

A cikk: https://hildasagok.blog.hu/2018/06/09/egy_elrontott_generacio?utm_source=bloghu_megosztas