Úgy látom, a mókuskerékből való kilépés bizonytalansága akkora, hogy még azoknak is nehezen megy, akik anyagilag már meghetetnék.

Rajtuk is ott van a nyomás, hogy dolgozniuk kell, különben értéktelenek. Mellette már keresnék az új kihívásokat, mert lehet, hogy a régiek már kisujjból mennek. Az élet uncsi, ha túl jól alakul, de sokszor a legjobbak se tudják, hova lehet továbblépni, ha már minden megvan. Kapcsolatok, sőt, életek mennek rá, hogy nem tudják, merre van az előre, ezért hátrafelé választanak egy újszerűnek tűnő játszmát. Inni kezdenek, csajozni, indokolatlan dolgokat művelnek annak a jegyében, hogy nekik mindent szabad. Leépítik az elért sikeres életet, aztán mérgelődnek, mert eltávolodnak tőlük a korábbi barátaik.

Végülis minden játszma jobb annál, mintha semmi sem történik.

Ahhoz, hogy rajtakapd magad, hogy ebben a helyzetben vagy, pár dologra rá kell nézni.

1. Éhen halsz-e, ha egész nap fel se kelsz az ágyból, és a pizzát is a szádhoz rendeled? Ha nem, az egy biztos jel arra, hogy itt lehet az ideje egy új játszmát választani. Ha ennek ellenére mégsem otthon ülsz egész nap, hanem valami értelmeset csinálsz, ha nem egész nap piától, stb bótultan fetrengesz, akkor megérdemelsz egy vállveregetést, hiszen tartod magad!
2. Éppen befejeződött-e egy projekted? Megvettél, eladtál, felfuttattál, készre jelentettél-e valamit, amin eddig dolgozál? Ha igen, akkor persze, élvezd a sikeredet, jutalmazd meg magad, hiszen megérdemled. De lassan igényed fog támadni arra, hogy kezdj megint valamit. Milyen ötleteid vannak?
3. Nem vagy motivált, hogy bármibe is belefogj, hiszen minden jó úgy, ahogy van? Elhiszem, hogy van ilyen, nekem is vannak néha ilyen idilli pillanataim. Aztán megtalálnak emberek, akik panaszkodnak, kinyitom az internetet bárhol és máris látom, hogy azért nem minden tökéletes teljesen. Ilyenkor persze legegyszerűbb becsukni, hiszen mégis: miért én feszüljek meg azért, mert másnak szar? Van benne logika, de azért te is tudsz valamit tenni.
4. Úgy érzed, hogy az életedben már minden kész, de valahogy mégis üres? A rendes embereknek vannak bizonyos játszmáik, amikkel szinte egész életükben jól elvannak. A munka ilyen. Ha a létfenntartáshoz kell, akkor nem lehet figyelmen kívül hagyni. Emellett az ember párkapcsolatot keres, gyerekeket tervez, vannak hobbijai, stb. De lehet, hogy te már úgy érzed, mindent kipróbálhattál, amit akartál?
5. Belefáradtál most, amikor még el sem igazán kezdődött? Igen, lehet ilyen. Amikor már mindenhova elutaztál, amikor már minden buliban te vagy a legnagyobb király, amikor már mindenhol te vagy a főnök, de mégsem érted, miért nem ismernek el, miért nem fürdesz még a dicsőségben... Amikor úgy érzed, hogy hajtasz, de egyedül magadtól számíthatsz elismerésre, amikor ott vagy és csinálod, de mindenki csak az elkényeztetett kölyköt látja benned, akkor nehéz belegondolni, hogy mi következhet a "nagybetűs életben", amikor majd "visszasírod az eddigieket".

Nos, mindenkinek megvan a maga nehézsége. Úgy fest, pénz ide, vagy oda, nincsenek kiskapuk.

De tudd, hogy van még olyan, mint te. Aki tudja, mennyit küzdöttél azért, hogy aztán úgy érezd, nem tartasz sehol. De egyszer majd meg fogja érni. Tuti.

Az elején csak ugyanaz volt rám is igaz, mint a legtöbb tizen-huszonéves fiatalra. Még nem tudtam, hogy ki vagyok, mi akarok lenni és szerettem volna megtalálni. Ezért elég hamar elkezdtem mindenféle önfejlesztő könyveket olvasni. Igazából azt akartam megtudni, hogyan tudnék átlagos lenni, hiszen úgy láttam, akkor valahogy simább lenne az életem.

Mindenki azt hajtogatta, hogy nagy lehetőségek állnak előttem, enyém lehetne a világ, én mégis marha nyomorultul éreztem magam életem nagy részében. Ennek voltak logikus oka és olyanok, amiket sokáig nem tudtam.

Nyilván ha valakinek meghal az apja fiatal korában, aztán megörököl egy vagyont, amivel halvány gőze sincs, mit kell kezdeni, mert még fiatalkorú, ez már eleve szar és kudarcélmény. De innen még fel lehetne állni (ill. még sokkal mélyebbről is).

Aztán van egy sor olyan dolog, ami legtöbb embernek nem is volt reális, mert egész máshogy alakult az életük. A "problémáim" nagy része kívülről felfoghatatlanul egyszerűnek tűnhet. Ezért egyszerűen senki nem tudott segíteni nekem. És én sem értettem meg persze mások problémáit.

Ilyenek voltak pl, hogy engem sohasem az állásajánlatok izgattak. Volt, aki arra motivált, hogy szerezzek egy állást, de tudtam, hogy azon kívül, hogy az sok időt elvinne, semmit nem segítene nekem, hiszen még azt sem tudtam, mi akarok lenni.

Szerettem volna valami világmegváltó dolgot csinálni, de nem nagyon jött elém semmi olyan, amiben értelmét láttam volna kifejezetten megszakadni. Sokszor lett volna még energiám valami értelmeshez, de nem tudtam, mi lenne az, úgyhogy például - a magam mércéjéhez képest - sokat ittam.

Egyszerűen nem tudtam, merre van nekem az előrelépés, merre kéne haladnom, hova kéne eljutnom, csak azt éreztem, hogy ehhez az egészhez én kurva kevés vagyok. Kiemelkedőnek nem voltam elég, átlagosnak pedig nem voltam alkalmas.

Aztán hamarosan elkezdtem hálózatokkal foglalkozni. Elszőször az Amway-be szerveztek be és nagy lelkesedéssel álltam neki, hiszen vadi újként nem tudtam mindazokról a negatívumokról, amiket utána "kedves ismerőseim" szorgalmasan elmondtak. Én láttam ebben a munkában fantáziát, lehetőséget és végre valami olyan dolognak tűnt, ahol be tudok olvadni nagyobb társaságba és engem is csak az alapján fognak megítélni, amit ott leteszek az asztalra, és ne valami olyan alapján, amihez semmi közöm.

Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy ezzel csak átvertem magam. Itt sem tudtam beolvadni, hiszen számomra tök nem volt világos, hogy egy normális ember hogy gondolkodik ezekről, ezért nem tudtam nekik eladni. Magam még mindig használom a termékeket (és másik hálózatokét is), de már nem kísérletezek azzal, hogy másokat rávegyek arra, hogy "dolgozzanak velem".

Amit viszont most már tudok adni ezeknek az embereknek: meg tudom mutatni nekik, mi mindenre kell felkészülniük, ha sikerrel járnak. Igen, erre fel kell készülni. Mert az mlm-től az egészségük és a pénztárcájuk megváltozhat, de a hozzáállásuk, a barátaik, a világszemléletük és az ezen a terepen való képességük az eligazodásra nem fog magától megjönni. Tisztában kell lenni azzal, hogy egy teljesen másik életre hajtanak, ami ha sikerül, akkor azért fel kell áldozni a régit. Igen, sokszor a benne lévő kapcsolatokkal, emberekkel, szokásokkal, hobbikkal és nézőpontokkal együtt.

Ugyanígy se nekem, se másnak nem jön magától a nagy okosság, amikor arra kerül a sor, hogy valaki gyerekeként az általa megszerzett dolgokat kell tovább menedzselni. Vagy legalábbis nem elveszteni. A sikeres szülőktől nem leszünk szakértőbbek másoknál. Nem, hogy nem előny, néha még külön nehézség is az, hogy ők olyanok, amilyenek.

De már tudom, mit kell tennem. Elkezdtem gatyába rázni az életemet. Már most sokkal jobb, mint volt. Tisztába jövök magammal és végre meg tudom fogalmazni a céjaimat valamennyire. 

Szóval aki épp ennek a munkának az elején van, vagy csak fontolgatja, hogy egyáltalán megéri-e, annak azt mondom: Hajrá!

Amikor faterom meghalt, vadonatúj szituációba csöppentem bele. 17 évesen örököltem egy csomó mindent, amit maga után hagyott, amivel halvány lila fingom sem volt, hogy mit kell kezdeni. Igazából azt hiszem, az életre sem voltam egyáltalán felkészülve, de mindezekre a feladatokra meg pláne nem. Majd két évtizeddel később már látom, mi mindent kellett volna tudnom, mi mindenre lesz szüksége annak, aki egyszer hozzám hasonló helyzetben találja magát.

1. Pénzügyi ismeretek. Nem kell közgáz diploma ahhoz, hogy valaki elboldoguljon, de jó, ha tudja, nagyjából hogy működik a világ. Hogy működnek a pénzügyi termékek, hogy áramlik a pénz, mit érdemes csinálni vele és mit nem. Mindig van valami top dolog, ami "tuti nyerő befektetés", mindig vannak emberek, akik készek nekünk tanácsot adni, de ha mi magunk nem tudjuk, mit akarunk, vagy mit kell tennünk, akkor az egész veszett fejsze nyele.

2. Felelősség. Kívülről úgy látszik, hogy a leggazdagabb emberek a leglazábbak, ezért néha azt a benyomást keltik bennünk, hogy jobb mindenre tenni nagy ívben, majd lesz valami. De egy ilyen örökséghez nem lehet úgy hozzáállni, hogy "majd lesz valami", "nem is tudom, mi legyen". Illetve hozzá lehet, de akkor nem fogtok jól járni, higgyétek el nekem.

3.  Emberismeret és kommunikáció. Nagyon fontos kiválogatni azokat az embereket, akikben meg lehet bízni és érdemes tudni, hogyan lehet velük sikeresen kommunikálni. Egyedül általában kevesek vagyunk, de együtt, egy jó társaságban csodákat lehet művelni.

4. Vezetés, irányítás. Ezeket az embereket általában vezetni is kell. Át kell vállalni némi irányítást az egész dolog felett, hiszen végül is mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. És jobb megelőzni a bajt, mint a végén ujjal mutogatni egymásra.

5. Önismeret, célok. Ha a fentiek mind meg is vannak, de nem tudjuk, kik vagyunk és hova tartunk, akkor nagyon hamar bele lehet abba unni, hogy valami igazán bonyolult, sokrétű dologgal bajlódjunk. Eljöhet egy pont, amikor könnyebb legyinteni és visszasírni azt az időt, amikor még csak a zsebpénzt számolgattuk, hogy kijön-e belőle még egy béka gumicukor.

Mindezeket tanultam az elmúlt években. Egyáltalán nem állítom, hogy a végére értem, hiszen jó pap holtig tanul. Most is toronyban állnak a könyvek a nappalimban az asztalon, emellett folyamatosan tanfolyamon vagyok, és nem tudom, fogom-e valaha úgy érezni, hogy most már teljesen ismerem magam. Emellett hobbi szinten még sportolok is, hiszen az egészség fontos. Néha egy futóverseny, egy Balaton-átúszás még befér.

Nem akarom, hogy bárki megijedjen attól, mi mindent kell tudni. Én is az első lépéssel kezdtem. Mi a legégetőbb probléma? Találd meg itt.

Az egész életemet önmagam keresésével töltöttem. Mert csak az nem akartam lenni, ami voltam.

Mindig szerettem volna beilleszkedni, de már kicsi koromban is klikken kívüli voltam. Mindenkihez tudott lenni egy jó szavam, de nem éreztem magam egyik csapat tagjának se. 

Úgy éreztem, hogy nem hasonlítok rájuk eléggé, és ez talán így is volt.

Szerettem volna tervezgetni az életemet, de valahogy sehogy nem láttam meg, melyik irányba tudnék elindulni. Kellett volna valami jó szakmát tanulni, ami jól is fizet, de az ilyenek kevésbé tetszettek. Kellett volna valamilyen karriert elgondolni, de az első lépésig se jutottam. Szerettem volna valami nagyobb célt is véghez vinni, de ez csak álom maradt.

Tiniként, fiatal felnőttként, aki még magát sem találta meg egyáltalán, egy ponton még azt is megkaptam, hogy valaki más életét, céljait, munkáját kell valahogy számításba venni, esetleg folytatni. Minderről még annyit sem tudtam, mint a saját életemről. Fater halálával kész is volt a káosz.

Úgy gondoltam, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Majd valaki elrendezi. Én pedig, mint ha mi sem történt volna, tervezgetek tovább egy olyan életet, amiben remélhetőleg átlagos lehetek. Elmentem az egyetemre, próbáltam nézegetni állásajánlatokat, aztán végül belevágtam az Amway üzletbe. Láttam értelmét, egy csomót tanultam ezalatt és reménykedtem, hogy ez lesz az... De valahogy az Amway üzlet nem sikerült nekem. Akinek volt pénze, annak azért nem voltam reális, mert mit kepesztek ezzel, akinek meg nem volt, annak meg azért, mert ők nem tudják megvenni ezeket a drága cuccokat. Az ottani tanulmányaim ezen már nem segítettek, úgyhogy szép lassan abbahagytam.

Mindenképpen szerettem volna bebizonyítani azonban, hogy én tudok keményen dolgozni (mert volt, aki nem hitte el és csak legyintett). Ezért cégeket alapítottam, ahol a célt el is értem: kőkeményen dolgoztam, úgyhogy aki akarta, megláthatta. Aki nem akarta, az nem.

Közben reméltem, hogy a szerelmet is megtaláltam. Egy hozzám hasonló hátterű, de egész más érdeklődésű fiúval jártam, akivel összeházasodtunk. Azt gondoltam, hogy mivel mi lakástörlesztés kemény éveit így megúsztuk, rögtön belecsaphatunk a tutiba. De még évekig nem tudtunk továbblépni, hiszen nem éreztük magunkat késznek a családalapításra. Mire készen lettünk volna, addigra elszartuk a kapcsolatot és elváltunk.

Mi, akiket mindenki azért irigyelt, mert mindenünk megvan ahhoz, hogy boldogok legyünk. Az emberek figyeltek minket, hogy mihez kezdünk magunkkal. De nem tudtunk mihez kezdeni, mert még azt sem tudtuk, kik vagyunk. Még mindig úgy ismernek, hogy XY fia/lánya. Még saját személyiségünk sem volt akkoriban. És utólag azt hiszem, erről a kapcsolatról sem döntést hoztunk, hanem csak "így alakult". Aztán egy idő után már "amúgy alakult".

Erre a nagyon fontos részletre csak nagyon későn jöttem rá: hogy nem hoztunk döntést. Illetve én arról hoztam döntést, hogy ezzel az egésszel nem akarok foglalkozni, legyen már valaki, aki elrendezi helyettem. És lett is.

És a dolog önálló életre kelt. És belekeveredtem dolgokba. És rosszul alakultak. És folyton baj volt.

És valahogy mindaz, amit ignorálni akartam, amit le akartam rázni magamról, újra és újra az arcomba dörgölte magát és elállta az utat minden más felé.

Egész sok hozzám hasonlót látok magam körül. És újfent támadt egy világmegváltó gondolatom.

Mivel az én szüleim is a hozzájuk hasonlókkal barátkoztak, dolgoztak, ezért mindazok, akiket az ő gyerekeikként megismertem, elég hasonlóak hozzám.

Egy csomó mindenre van lehetőségük, de úgy tűnik, valahogy nem elégedettek. Úgy tűnik, nem találják magukat. Csinálnak dolgokat, el is érnek vele felmutatható erdményeket, de a dolog valahogy általában zsákutcába fut, unalmas lesz, érdektelenné válik és ezért újra meg újra "új életet kezdenek". Hol egy új projekttel, hogy el úgy országgal, ahova költözni lehet, hol csak egy új lakással, vagy egy új csajjal... De valahogy sose tűnik úgy, hogy megállapodtak valaki, vagy valami mellett. És ebben az is benne van, hogy lehet, hogy rossztól kérnek tanácsot, mint anno én...

Még fiatalok vagyunk, ezért egész jól boldogulunk biztos pontok nélkül, de szerintem hamarosan eljön annak az ideje, hogy a sok változóból legalább egy állandó legyen.

Különösen azért, mert ezekben az emberekben nagy lehetőség rejlik. Jó oktatást kaptunk, máshogy látjuk a világot, meglenne a forrás és a kapcsolati háló is, hogy valami igazán klasszat tudjunk létrehozni. Mintha csak arra várnának, hogy valaki beindítsa a folyamatot... hogy ellökje az első dominót...

Mi lenne, ha ezek az emberek megtalálnák magukat? Ha arra jutnának, hogy ha már nem kell saját magukat megalapozni, akkor tehetnének valamit a közösség érdekében? Olyanok lehetnének, mint megannyi kortárs kis Széchenyi István például... és nem arról beszélek, hogy feltétlen a politikába kellene belefolyni. Ezer meg egy módon lehet a közösséget szolgálni.

Ha meg tudnánk közelíteni ebből az irányból... Ha ennek érdekében tudnánk rendezni az eddigi információinkat akár a közgazdaság, akár a jog területén... Ha erre a célra tudnánk felhasználni a sales-es tapasztalatainkat... Ha nem kezdenénk el aggódni azon, hogy ami idáig megvan, csak az el ne vesszen, hanem tovább néznénk elére, és eggyel nagyobbat álmodnánk... Ha nem attól tartanánk, hogy célpontok leszünk...

Nehéz ezt a dolgot felvállalni. És el se lehet mondani, hogy miféleképpen nehéz, hogy megértse az, aki nem ebben a cipőben jár. Mégis mitől lehet nehéz?

Nehéz, mert az emberen rajta van a nyomás, hogy tisztelettel bánjon a lehetőségeivel.

Nehéz, mert olyan dologhoz kell nyúlni, amiről az iskolában marhára nem tanultunk soha.

Nehéz, mert úgy kell újat mutatni, hogy közben olyanokkal vagyunk körülvéve, akiknek a múltban vannak a sikereik.

Nehéz, mert mindezt úgy kell összehozni, hogy a régi szabályok nem érvényesek, az újakra maeg menet közben magunknak kell rájönni.

Ti mit tennétek a helyemben? Merrefelé tennétek meg az első lépést?

Mostanában egy egészen speciális dolog kezdett foglalkoztatni. Még nem túl sok embernek beszéltem róla, de tulajdonképpen mindenki számára ismerős volt a helyzet. Vagy a saját életéből, vagy "látott már ilyet".

A saját helyzetem és az azzal való szembenézés indította el bennem a gondolatmenetet.

Egy korábbi posztban írtam már a dilemmáról, ami végigkísérte az életemet, nagyjából idáig.

Én egy kis "előnyben" vagyok sokakhoz képest, akiknek a szülei szintén sikeresek, és lehet, hogy mostanában van porondon, hogy a családi vállalkozást valahogy átadják. Valakit érdekel, hogy átvegye, valakit nem. Valaki meg szeretné tartani, valaki elpasszolná. De végül több közös kérdés merül fel, akárhogy is döntenek ezek az emberek.

Honnan fogják tudni, mit kell tenniük? Ha belevágnak, mit tanuljanak meg? Ha nem akarnak belevágni, hogyan kezeljék ezt a dolgot? Használják ki a lehetőséget, hogy hátszéllel indulhatnának az életbe? Vagy utasítsák el és bizonyítsák be maguk? Mihez kezd az életével egy ember, akiről úgy gondoljuk, hogy mindene megvan? Akiről úgy véljük, hogy a jövője meg van alapozva, és alig van esélye elbaltázni?

És vajon egy ilyen ember boldog? Van egyáltalán joga máshogy érezni? És mit kezdenél te, ha így vagy úgy tíz-, százmilliós vagyon hullana az öledbe, amiért nem dolgoztál meg?

Ez a kérdés nem könnyű. És nem azért, mert elkényeztetett kis puhányokról lenne szó, akik nem tudnak döntést hozni.

Hanem azért, mert ilyen helyzetben megmutatkozik az ember személyisége. Hogy mit tesz a világért, amikor magáért már nem kell. Hogy állja-e a sarat, vagy összeomlik.

Ezek az emberek, ez a generáció ha tudja venni ezt az akadályt, ha helyesen tud cselekedni, jelentsen az bármit, akkor végső soron még az országot is gatyába fogja tudni rázni. De erre egyelőre senki nincs felkészülve. Ahogy én sem voltam.

Én is megjártam ezt az utat fenn és lenn is.

Ezidáig fél életen át az elől menekültem, hogy örökös vagyok.

Ez határozta meg az életemet, ez határozta meg az irányt, amit választanom "kellett", ez volt az, amiért szerettek, amiért utáltak, amiért sajnáltak és amiért irigyeltek.

Emiatt voltam a figyelem központjában és emiatt kezdtem menekülni. Emiatt éreztem úgy, hogy folyamatosan tisztáznom kell magam, hiszen nagyjából semmit nem tudtam magamra venni, amit ezzel kapcsolatban rólam gondoltak. Igazából már magam sem tudtam ki vagyok, hogy kivé tett ez a folyamat.

Amikor 17 éves voltam, fater meghalt és hagyott ránk néhány dolgot. Vagyont, tartozást, káoszt, soha vissza nem térő beszélgetéseket, lezáratlan vitákat és egy sor kérdést, hogy ki is volt amúgy ő...

Azt, hogy meghalt, fél Dunaújváros tudta. Mindenki állatira figyelte, hogy mi lesz velünk. Egyáltalán nem voltunk erre felkészülve, mivel csak 43 éves volt. Fater nagyon tudott keverni, voltak jó húzásai, de nem hiszem, hogy valaha felmerült volna bárkiben, hogy mi mihez kezdenénk mindazzal, amit ő elért. Még messze lett volna annak az ideje, hogy bármit át akarjon adni, hiszen fiatalkorúak voltunk.

Én a magam részéről azt mondom, hogy a lehető legrosszabb döntéseket hoztam ezzel kapcsolatban.

 A következő pár posztban erről fogok írni...

Láttatok már olyat, akinek mindene megvan, mégse boldog? Akinek adott volt a remek gyerekkor, a képességek, a kapcsolatok, a lehetőségek, mégsem találja a helyét? Aki céltalanul ténfereg a világban? Akire mindig úgy utaltok, hogy az XY gyereke?

Felnőtt egy generáció a rendszerváltás után sikeressé vált vállalkozók gyerekeiből.

Ezek  a szülők azt tanulták fiatal korukban, hogy aki szorgalmasan dolgozik, az sikeres lehet. Szorgalmasak is voltak, hátszélnek pedig megérkezett a gazdasági fellendülés és amit elértek, az maga a csoda.

Az ő gyerekeik vagyunk mi. Többé-kevésbé örököltük a képességeiket. Ezen felül is mindenben a legjobbat akarták nekünk adni: iskolák, különórák, élmények, ruházkodás. Hamar volt számítógépünk, "rádiótelefonunk". Bejárhattuk a világot, ezért egy komplexebb képet kaptunk arról, mi folyik benne.

Ám ez a gyerekkor többeknek talán soha nem ér véget! A sikeres szülők féltve egyengetik a gyerekeik útját még harmincon túl is, hátha át tudnak adni valamit a siker receptjéből. Ám a világ azóta megváltozott, a recept se biztos, hogy ma ugyanúgy működik. Ők nem tudnak elengedni, mi pedig nem tanulunk meg felelősséget vállalni. Nem nagyon csinálunk semmit, mert hozzájuk képest nagyon nehéz értékelhető célt kitűzni, fölöslegesen pedig minek hajtani. Nincs igazi tétje semminek, ezért nem érezzük, hogy súlyunk lenne a világban, nem érezzük, hogy egyáltalán számít, mit teszünk. Kivéve azokat az alkalmakat, amikor - még mindig - értetlenül néznek ránk.

És ha ez nem lenne nekünk elég baj, szétnézünk magunk körül és látjuk, hogy az emberek élete szépen halad előre. Karrierjük van, családjuk van, a gyerekeik már iskolások és a legtöbben úgy tűnik, jól boldogulnak. Amikor viszont minket kérdeznek meg ugyanerről, mit tudunk elmondani?

Azt, hogy még mindig nem tudjuk, mik leszünk, ha nagyok leszünk.

Én is így voltam ezzel.

Egész sokáig a saját tökéletességemről teljesen meggyőződve fordultam a világ felé. Amikor valami probléma felmerült, akkor mindig úgy gondoltam, hogy kizárólag a másik fél a hibás és neki kell a lépéseket megtenni, egyébként én nem tudok mit kezdeni, mosom kezeim. 

Arra persze nem voltam képes, hogy bevegyem a leszarom tablettát és tegyek a egészre nagy ívben, a problémák általában nagyon felzaklattak. Mivel azonban úgy gondoltam, hogy a másik feladata helyre hozni, az idegesség fizikai tünetein (értsd: hupákoláson) kívül mást nem tudtam felmutatni.

Pedig én mindenkinek meg tudtam volna mondani, mit kellett volna tenniük, de persze senki nem hallgatott rám. Egy idő után feladtam és elkezdtem beletörődni, hogy a világ ilyen, nem tehetek semmit azon túl, hogy persze meg kell tanulnom a zavarosban halászni. Mert én ugye marhára tökéletes vagyok, majd ez is menni fog. És mert az egyértelmű volt, hogy a világ zavaros.

Ettől függetlenül azért találtam magamnak célt azzal kapcsolatban, hogy magamon dolgozzak. Mindig szerettem volna kicsit higgadtabb lenni, jobban irányítani a dolgaimat, kicsit tágítani a határaimat, és főleg szerettem volna érezni, hogy én fasza gyerek vagyok és ezért elismernek és szeretnek. Úgyhogy a másokkal való bajlódást feladva, merő önző megfontolásból ebbe az irányba indultam el.

Váratlanul az tűnt fel, hogy a környezetem nagyban visszatükrözi a saját haladásomat. A lelkivilágom kisimul, és kisebb-nagyobb történések nyomán azt vettem észre, hogy az emberek hozzám állása és az, hogy mennyire vagyok szerencsés, elkezdett jobb irányt venni. Velem még a bunkó eladók is mindig kedvesek. Amit másoknak mondok, azt látom, hogy nem értik félre. Minden káoszban meglátom a lehetőséget. Már nem félek, nem idegeskedek és főleg nem háborodok fel az élet apró-cseprő dolgain. Folyamatosan új megoldások jutnak az eszembe olyan dolgokra, amiket eddig csak kerülgettem. A világ kezd egyre klasszabbnak tűnni, pedig az útnak talán a felénél, ha tartok.

A világod olyan, amilyen te vagy. 

Szóval te, aki ott ülsz és nem tudod, hogy ebben az életben mihez lenne egyáltalán érdemes kezdeni, és nem lenne a világon semmi problémád, ha ez a dilemmád megoldódna, akkor tudd, hogy ezzel lehet valamit tenni. Te, akinek az élete lehetne csodálatos, de mégis csak rágod magad, tudd, hogy az erre pazarolt energiát át lehet irányítani valami élvezetesebbre. Mert ha mindezek után még nem adtad fel, hanem még mindig van erőd azon filózni, hogy mit tehetnél magadért, vagy a világért, akkor gondolj bele, milyen erőd lenne, ha nem kellene folyton gyötrődnöd...

***

(A Zartha fénye a Men in Black 2 c. film központi eleme, az egész film aköré épül, hogy ezt keresik, a végén kiderül, hogy a Zartha fénye a képen látható csaj.)

Kicsit úgy érzem, a karácsony sokak számára épp az ellenkezőjéről szól annak, mint amiről szólhatna. A káosz, idegbaj, rohanás, kapkodás, túlterheltség nem pont az, amit az ünneptől várunk, de ma már ezek a fogalmak levakarhatatlanul ráragadtak a karácsonyi hangulatra. Vannak, akik alig várják, hogy vége legyen, a rokonok elhúzzanak haza és minden visszatérjen a normális kerékvágásba.

Ha az idén már lekéstük, a következő karácsony még lehet ideális...

Mivel országunkban idejekorán felbukkan a karácsonyi giccs, legalább decemberben élvezzük egy kicsit! Kolbászoljunk a karácsonyi forgatagban, szívjuk be a fűszerillatot, igyunk egy forró teát, ha megfagytunk. Együnk egy jó ebédet valahol egy habos desszerttel, a fogyókúrák úgyis elkezdődnek január elsején.

Az ajándékvásárlást le lehet zavarni egy fél délután alatt: felnőtteknek egy-két doboz bonbon, gyerekeknek egy Legó. Jónapot. Az így el nem költött pénznek biztos vagyok benne, hogy mindenki meg fogja találni a helyét.

Én idén fogok főzni, de inkább híve vagyok annak, hogy a lehető legkevesebb munkával érjük el a hatást. Egy nagy takarítás előtte, szigorúan egyféle étel megfőzése, sütit hoznak a nagymamák, halászlét lehet elvitelre venni, kész az ebéd. Nálam a karácsonyfa díszítéssel (és leszedéssel) sincs gond évek óta. Van egy kis műfenyőm, amit feldíszitve teszek el. Ezért karácsony előtt kiveszem a szekrényből, lezuhanyozom, megszárad, kiteszem. Kész.  Nem hervad, nem potyog. Karácsonyi zenét beteszek a Spotify-ról, és egy pohár szimpatikus itallal (lehet tea, vagy egy pohár bor) és egy könyvvel vagy futómagazinnal leülök.

Mert önző módon pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy karácsonykor én jól óhajtom érezni magam. 

Melegen ajánlom nektek ugyanezt. Kellemes ünneplést minden olvasómnak, örülök, hogy itt vagytok!