Többféleképpen lehet megoldani problémákat.

Általában az a legcélravezetőbb, ha a legtöbb ember a legtöbbet nyeri az adott megoldásból. Akkor fognak a dolgok a legjobb fordulatot venni.

Ám ahogy sok embernek, az én megoldásaim sem voltak sokáig ilyenek. A leginkább kézenfekvő ötleteim mind arról szóltak, hogy hogyan tudnék egy jól összerakott mondattal a másik fölé kerekedni. Mindenki fölé kerekedni. Hogy én jöjjek ki győztesen a vitából. Hogy csak nekem legyen igazam. Hogy a másiknak muszáj legyen meghasonlani, vagy meakulpázni.

Ezt például úgy gondoltam elérni (amúgy teljesen esélytelenül), hogy költői kérdéseket tettem fel a másiknak. Olyanokat, amikre előre tudtuk mindketten, hogy nincs jó válasz. Olyan dolgokról, amiket a másik maga sem tudta, miért tett. És még meg sem fogalmazta az ideológiáját, a mentségét, és én már előre tudtam, hogy a mondat vége előtt el fogom neki mondani, hogy miért hülyeség, amit mond. Már készültem a következő mellbevágó kérdésekkel. És így ment ez tovább egészen addig, amíg a másikat teljesen le nem dolgoztam a sárba. Általában sikerült. Nekem lett igazam. Megnyertem a vitát.

És minden egy kicsit rosszabbra fordult.

Azóta sokat tanultam, és most, hogy ilyen marha okos vagyok, rájöttem, hogy ha nem kizárólag az a cél, hogy az egómat hízlaljam, ha valóban megoldásokat akarok és egy win-win szituációt, akkor egyetlen út van: közölni kell a másikkal, hogy mit akarok, hogy mit csináljon.

Kedvesen, vagy utasítás jelleggel, halkan, vagy hangosan, szelíden, erélyesen, néha akár kiáltva.

Nem megkérdezni, hogy "miért csináltad?", hogy aztán elmondhassam, hogy de ez, meg az, és hogy hülyeség.

Hanem odamenni és azt mondani, hogy kérlek, tedd ezt!

Mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki. Hamarosan működni kezd.