Sokszor látom, hogy az alázat és korrekt viselkedés nevében az emberek milyen méltatlan szituációkba kényszerülnek bele.
A világ legnagyobb öngólja, ha olyannal akarunk korrektül viselkedni, aki maga már évek óta nem gyakorolja ezt a dolgot. Vagy ha valami szokást tartunk meg, ami így van rendjén, vagy úgy illik annak ellenére, hogy a felek egyike a másikát szivatja.
Mindezt azért, mert az ember nem talál magának felmentést a dolog alól, hiszen önző mégsem lehet!
Vagy mégis? Lehet, hogy azért nem haladunk egyről a kettőre, mert szétforgácsoljuk magunkat olyan emberek, szituációk között, amik ártanak nekünk? Lehet, hogy azért nincs időnk a szeretteinkre, vagy saját magunkra, mert szó érné a ház elejét? Lehet, hogy azért veszünk részt számunkra hátrányos játszmákban, mert egyébként még tök logikusnak is tűnnek az elmondottak?
Persze... illik meghallgatni a másik felet akkor is, ha hetedszer is hiába vársz rá, mert nem jelenik meg. Persze... illik meglátogatni a rokonokat, akkor is, ha viselhetetlenül viselkednek. Persze... illik alázatosan viselkedni akkor is, ha a másik a rossz napját tölti ki rajtad...
Ahelyett, hogy otthon megnéznél egy jó filmet, vagy játszanál egyet a gyerekkel!
Az önzőség egy méltatlanul gyanúba kevert dolog. Hiszen ha feláldozzuk magunkat más hülyeségének oltárán, nem lesz már erőnk semmire.
Nekem az önzőségre az a bevált receptem, hogy megnézem, jó-e nekem. Ha önző vagyok, az legyen nekem jó! Ha nem megyek oda, ahol nem érzem jól magam, az jó nekem? Ha nem várok valakire, aki magasról tesz rám, az jó nekem? Ha az alázat nevében nem csinálok bolondot magamból, az jó nekem?
Jó!
Miért ne legyen jó nekem?
