Néha ezt kérdezték az emberek és ezt kérdeztem én is magamtól. Az életem, főleg, amikor még férjnél is voltam, jobb nem is lehetett volna - kívülről nézve.

Belül pedig mindig csak azért éreztem, hogy valami nem kerek. A dolgok valahogy elromlanak. Nagyon rossz hangulatom van és egyre inkább távolodok mindenkitől. Nem tudtam viszont még egy kérdést sem feltenni, hiszen akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi nem oké.

1. Semmi önbizalmam nem volt. Mindig attól féltem, hogy mit fognak szólni mások, különösen az anyám. Szó szerint minden tettemet ez határozta meg, ehhez igazítottam még akkor is, amikor esetenként úgy gondoltam, hogy amúgy nincs igaza. Így egy frankó kettős mérce alakult ki bennem, aminek lehetetlen volt megfelelteni bármit. Így semmi sikerélményem nem is volt.
2. Nem volt motivációm semmihez. Legszívesebben otthon ültem volna egész nap, olvastam volna, vagy utaztam volna. Nem éreztem semmihez kedvet. Néha pár dolgot elkezdtem csinálni, de egyik sem tartott ki hosszan, mert kiderült, hogy nem olyan, amilyennek gondoltam és nem úgy megy, ahogy terveztem. Ez alól a sport volt kivétel, hiszen ott egyedül saját magamra támaszkodtam.
3. Mivel nem volt motivációm semmihez, sokszor marhára untam magam. Logikusan tudtam, hogy mi minden hasznosat tudnék most csinálni, de valahogy nem lelkesített semmi a világon. Ültem, néztem a tévét, később a közösségi médiát, böngésztem a netet, mókoltam, pletykáltam... És mindeközben úgy éreztem, hogy nem is élek.
4. Úgy éreztem, hogy megrekedtem egyfajta várakozásban arra várva, hogy mikor kezdődik el végre az élet. Mindenki belevetette magát a dolgokba, a házasság után gyereket vállaltak, építkezni kezdtek az emberek, mi meg csak egyre magyaráztuk, hogy majd később akarunk gyereket. Később, amikor megfelelő lesz a helyzet, fel leszünk készülve, stb. De nem tudtuk, hogy mitől lennénk felkészülve rá.
5. Úgy éreztem, nem értem az életet, nem tudom, mi hogy működik, úgyhogy féltem attól, hogy a helyzet egyre rosszabb lesz. Persze, hogy nem értettem, az iskolában nem tanultam a vállalkozásról, az emberekről, semmi olyanról, aminek hasznát tudtam volna venni az életben. Így pár kudarc után már nem mertem semmibe belefogni. Annyi eszem legalább volt, hogy megpróbáltam a tudást bepótolni, amit éreztem, hogy hiányzik. De nagyon nehéz volt. Vártam, hogy valaki tanácsokat adna, hogy hol keressem a választ, de az emberek sokszor nem értették, mit keresek - én magam sem tudtam - ezért kb. száz teljesen fölösleges és indokolatlan könyvet olvastam el, mire egyáltalán az irányra rátaláltam.
6. Felkészültem a legrosszabbra. Mivel nem tudtam, hogy baj esetén mit kellene tenni, a bajból kimászás hogy zajlik, és azt követően mit kellene tenni, ezért a szükséges minimummal számolva a legrosszabb eshetőségre felkészültem. Magyarul onnan, hogy a világot akarom megváltani eljutottam oda, hogy lehet, hogy majd ha minden kötél szakad, akkor bolti eladónak állok egy New Yorkerben. Nem lesz nagy életem, de legalább nagy gondjaim sem lesznek.
7. Egy dolog tartott életben. Amikor minden rossz volt, az a mondat tartott életben, hogy - lehet, hogy nem ez a test vagyunk és tovább élünk a test halála után.... az tartott életben, hogy mi van, ha odaát rádöbbenek, hogy ezzel nincs vége? Mi van, ha nem oldom meg itt és most és kezdhetem elölről? Ez olyan nekem, mint amikor a csákányos felvonón megyek fel a sípályán snowboarddal. A síelőknek kényelmes, nekik találták ki. De a snowboardosokat az egyik lábuknál fogva húzza fel és tud fájni rendesen. Egy alkalommal, amikor egy nagyon hosszú szakaszon húzott fel, a sírás kerülgetett, annyira fájt a lábam már. De arra gondoltam, ha most elengedem, lecsúszok, kezdhetem elölről. Összeszoríottam a fogam és összehoztam.

Most már jobban alakulnak a dolgok. Már nem érzem úgy, hogy kontroll nélkül sodródok. Nem érzem úgy, hogy el fogok veszni. Nem érzem úgy, hogy nem érek semmit és kár bármibe is belekezdenem. De hosszú út vezetett idáig. És bőven van még hátra.