Az embernek nap, mint nap lehetnek felismerései. Persze ha figyel magára és kicsit tudatos. Néha olyan meglepő, de alapvető defektünkre ébredünk rá, mint hogy nem tudunk dolgokat nem birtokolni. Nem tudjuk csak megnézni és hagyni, hogy legyen vele, ami amúgy is lenne, hanem azonnal rámegyünk, igazgatjuk, egyengetjük, jobban tudjuk és kényszeresen és mindent.

Ezért vesszük észre állandóan a problémákat, beleértve a máséit is és ezért kezdünk vad firtatásba és listázásba, ahányszor csak valaki elmeséli, mi történt vele.

Ezzel az a baj, hogy azzal, hogy a problémákra fókuszálunk, tulajdonképpen még többet teremtünk. És nem, nem valami titokzatos mágikus módon, hanem úgy, hogy ha problémákat kell sorolni, akkor mi soroljuk is. És azt is felsoroljuk, ami nem is probléma, csak esetleg fennforgás. És azt is, ami nem is a mi problémánk, bár lehetne. És a végén ott állunk egy jó hosszú listával, ami tele van problémákkal és mi rezignáltan konstatáljuk, hogy az élet nehéz.

Erre hallottam nemrég egy merész megoldást: "Dobd!"

És egyébként tényleg. Az embernek hajlandónak kell lenni, hogy a problémákat ne birtokolja. Hogy eldobja. Ha nem foglalkozik velük, akkor sínre kerül minden. Nem valami titokzatos mágikus módon, hanem úgy, hogy egy kicsit arréb néz, és máris nem az akadályokat látja, hanem megpillantja az ösvényt, amin elindulhat. Elindulhat, hiszen az életünk nem a problémáink összessége, hanem valami egészen más! Jogunk van problémák nélkül élni. Jogunk van saját magunknak konstruktív kihívásokat választani, ha kalandra vágyunk.

És ha igazán magunkévá tudjuk tenni és be tudjuk gyakorolni, akkor eljuthatunk oda, hogy problémák (akadályok) valójában nincsenek is. Lehet, hogy igazából csak másfele vezet az út. Lehet, hogy lesz benne néhány kanyar, lehet, hogy fák alatt, vagy hegynek felfele tart.

Hiszen ha Pestről Budára akarok átmenni, akkor sem arra koncentrálok, hogy ott keresztben egy mekkora akadály van, mekkora probléma átjutni, hanem még választhatok is, melyik híd szimpatikus...